Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Pilinszky keményfedeles füzete

Pilinszky János születésének századik évfordulóját ünnepelte két éve a magyar kulturális élet és az irodalomkedvelők egész sokasága Kárpát-medence-szerte, a Petőfi Irodalmi Múzeum, a Petőfi Irodalmi Ügynökség és Juhász Anna irodalmár vezényletével. És bár idén november 27-én „már csak” kereken 102 éve lesz annak, hogy a huszadik század egyik legjelentősebb magyar költőjének otthont adott e föld, talán érdemes felidézni azt, hogy miként bukkantak rá nemrég Pilinszky negyven éven át lappangó, keményfedeles füzetére a költő egykori albérletében.

Juhász Anna videós irodalmi útja forgatásakor csöngetett be Pilinszky utolsó, székesfehérvári lakásába, amikor a centenáriumi programsorozat központi eseményére (Pilinszky100 fogalom/centenáriumi szószedet) készült. „Pár napja még azt hittem, csak városi felvételeket tudok majd készíteni a séta alkalmával. A székesfehérvári élő bejelentkezésünk után azonban megkeresett Bokros Judit újságíró, akinek édesanyja, Bokros Jánosné Pilinszky egykori főbérlője. Az is kiderült, hogy még ma is abban a lakásban lakik, amit egykor a költőnek kiadott. Jeleztem, hogy szívesen váltanék pár szót az édesanyjával” – idézte fel emlékeit Juhász Ferenc költő fiatalabb lánya, aki többek között azt a kérdést járta körül a húszrészes centenáriumi programsorozatban, hogy miképp kell és miért érdemes ma is Pilinszkyt olvasni, továbbá többedmagával felszínre hozta Pilinszky költészetének személyes és jelenkori értelmezési lehetőségeit.

Az első rész pikantériája volt, hogy Pilinszky egykori főbérlője, Bokros Jánosné rábukkant egy füzetre, tele feljegyzéssel, Pilinszky kézírásával – elmondása szerint a füzetet senki nem látta korábban. Bokros Jánosné elmesélte Juhász Annának, hogy kétszer is találkozott a költővel, egyszer 1980 nyarán, amikor Pilinszky és felesége, Ingrid Ficheux megtekintette a panellakást. Meg is felelt számukra, ám Pilinszky végül egyedül költözött be. Bár a költő sok támogató barátra talált a városban és a házban, mégis a világtól elzárkózva élt. Sok zenét hallgatott, amiről a füzet lapjai között található magnók, kazetták és műszaki tárgyak borítói is tanúskodnak. A negyven évig lappangó füzetben jórészt zenei feljegyzések olvashatók, azoknak a zenéknek, zeneszerzőknek a listája, akiket Pilinszky hallgathatott, de vannak benne családi utalások, rövidebb és hosszabb bejegyzések is, valamint álmok leírásai.

És ha már Pilinszky kézírásánál, gondolatiságánál tartunk: a költőóriás egyszer úgy fogalmazott az 1977-ben megjelent, Beszélgetések Sheryl Suttonnal című, valós alapokon nyugvó, de fiktív párbeszédet tartalmazó esszéregényében, hogy számára az írás ott kezdődik, amikor gyermekmódra semmit vagy szinte semmit se ért abból, ami lenyűgözi őt: „A nagy művész legfőbb feladata, hogy újra és újra semmit se tudjon. Csak akkor képes megismételni azt a rendkívüli monológot, amit a csecsemő folytat egy-egy különálló tárggyal az összefüggések mindennemű könnyítése nélkül. Egy gyerek monológja a világ szüntelen keletkezésével érintkezik, míg a felnőttek menthetetlenül az összefüggések […] szintjén igyekeznek bármit is megérteni és elhelyezni. […] Egy csecsemő önmagában néz meg mindent, s így, ha nincs is áttekintése, a keletkezésről mérhetetlenül többet tud, mint mi, akik beszélni tudunk már a világ legalábbis helyi struktúráiról. A tudás a mienk; a gügyögés az övék, de amíg egy művész […] csakugyan művész, újra és újra semmit se kíván tudni, s intellektusával újra és újra arra a zérópontra kívánkozik vissza, amikor a ceruzát egyedül érdemes kézbe venni.”

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Az egykori város, Szék lakói a környékbeli jobbágyfalvak lakóit tartották mezőségieknek, az ördöngösfüzesiek pedig a tőlük keletebbre fekvő településekről, Szépkenyerűszentmártonból, Kötkéről, Vicéről, vagyis szerintük a Mezőségről érkező, „parasztivadék” kérőkhöz nem szívesen adták a lányukat. Szívesebben házasodtak a Kis-Szamos menti polgárosultabb falvak lakóival. A zselykiek havasaljiaknak tartják magukat, pedig kultúrájuk szászos jellegű, nyelvjárásuk mezőségies. Ők a szentmátéiakat és a viceieket tartották mezőségieknek. 

Az 1989 után újraindult Művelődés főszerkesztője, Mezei József pontosan fogalmazott a Miért szűntünk meg? című vezércikkében 1990 februárjában: „ezek a szerény, kis példányszámú, közművelődési folyóiratok igazság szerint jóval régebbről képeztek szálkát a sajtópolitika ügybuzgó irányítói szemében. Egyszerűen azért, mert a romániai magyar és német művelődési életet, népi kultúrát, anyanyelvi ismeretterjesztést, helytörténeti-történelmi témákat felölelő hagyományos rovataikban egészében véve ápolták, élesztették a nemzeti kisebbségi öntudatot. Ekként, emiatt kellett eltűnnie, formális ürügy híján is, a szemhatárról a Művelődésnek és a Volk und Kulturnak. Sajtótermékeink közül elsőkként. (...)"

Az adatolható tényhalmaznál maradva: a Kárpát-medencében 42 település őrzi konkrétan vagy utalásszerűen I. István emlékezetét, aki 37 év 7 hónap és 14 napos királyi „mandátuma” során annyira hathatósan vezényelte le az uralma alatt levő társadalom nyugati kereszténységbe való betagozódását, hogy halála után alig 45 esztendővel szentté avatták. Nem kell feltétlenül magyar katolikusnak, egyáltalán klasszikus értelemben hívő embernek lenni, hogy némi büszkeséggel, nemzeti öntudatban megerősödve gondoljunk augusztus huszadikán a dinasztia- és államalapító királyra (...)

A Petőfi-évfordulós eseményekről szólva azonban két mozzanatra, illetve példára mindenképp érdemes felhívnom a figyelmet (...) Az egyik egy székelyföldi kistáj, ezen belül is egy kis település kis közösségének a nagy szívéhez és nagy lelkéhez kapcsolódik. Petőfi soha nem járt errefelé, legfeljebb csak a közelben, olyan két-háromnapi gyalogútnyira. Tehát hiába keresünk itt olyan jelt, emléktáblát, plakettet, miegymást, amely Petőfi itteni, valamikori jelenlétét megörökítené – mint amilyeneket például Székelykeresztúron, a kelementelki Simén-kúria falán, Koltón, a kolozsvári egykori Biasini-szálloda homlokzatán és még sok más helyen látunk. Petőfi „csak” szellemiségében járt itt, ez a hely mégis, százhetvenöt éves távlatból is szívvel-lélekkel kötődik 1848–49-hez – s benne Petőfihez, természetesen.

Az emigráció valószínűleg éppen olyan sokféle, mint maga az élet. Vannak kisebb ki- és áttelepedések: sokan lakunk Kolozsváron is, akik máshonnan vándoroltunk ide, Székelyföldről, Partiumból, és akik mindig tétovázunk picit, ha idegen kérdezi, honnan valók vagyunk. Hogy milyen egy valamivel nagyobb út, ami a kilencvenes években Magyarországot jelentette, azt sok baráttól, rokontól tudom, ez általában egyetemmel kezdődött, és családalapítással folytatódott, hasonlóan ahhoz, ahogy a kicsi emigrációban ragad meg Kolozsváron az ember. Ez a fajta vándorlás még rengeteg biztosítékot tartogat arra, hogy az ember anyanyelvét és szakmáját, képzettségét használva fog boldogulni.

Mindenekelőtt azért lenne jó végre cselekedni, mert egyre-másra jönnek szembe velünk – hol közvetlenül, hol közvetve – mindenféle hírek sokféle könyvek és másmilyen kiadványok sorsáról. Hol családi, kisebb-nagyobb tékák vagy/és könyvespolcok állnak teljes felszámolás, esetenként „karcsúsítás” előtt/alatt, hol az elmúlt években/évtizedekben innen-onnan adományba kapott, dobozokban álló kisközösségi készleteket éri el a válogatás s a velejáró kérdés, hogy mi legyen az adott közösségben nem használható, inkább valamelyik szakmához tartozó példányokkal. Olyan hírek, illetve világhálós bejegyzések is keringenek néha az éterben, amelyek szerint az esetleges érdeklődők egy-két órát kapnak arra, hogy a megadott cím alól elvigyék a számukra érdekesnek talált könyveket, különben „az egész ki lesz szuperálva”. Magyarabbul és közérthetőbben: valamennyi a kukába kerül. 

A sisunak egy másik történelmi gyökere is van, amely a finnek anyatermészettel ápolt szoros, bensőséges viszonyában keresendő. Egy olyan országról beszélünk, amely az Északi-sarkkörön fekszik, és ahol több mint két hónapon át nem kel fel a nap. A gyéren lakott tájak, az érintetlen vadon, a havas fenyvesek és végtelen tavak messzi világában kompromisszumokat nem ismerő kapcsolat alakul ki ember és természet között. A kemény időjárás megtanította a finneket arra, hogy ne várjanak a következő pillanatig, hanem most cselekedjenek. Míg bennünket a túl hideg vagy a túl meleg gátol meg a cselekvésben, addig ők a „nincs rossz idő, csak rossz ruházat” elvét követve használják ki az élet és évszakok nyújtotta lehetőségeket. 

Számtalanszor hallunk és olvasunk olyan híreket, miszerint az emberi nemtörődömség miatt a közelebbi, illetve távolabbi múlt egyéni vagy/és közösségi tárgyi emlékei, szakszerűbben fogalmazva: forrásai pusztulnak el. Legutóbb a Gyulafehérváron építés/talajmozgatás közben összetört római kori, legalább ezerhétszáz évesre becsült szarkofág és más temetkezési maradványok esete borzolta fel a kedélyeket, és széleskörű felháborodást okozva vont maga után bűnügyi eljárást...

A nyolcvanas évek szűk világában a színház fontos szerepet töltött be a városom, az emberek életében. Kevés volt az élmény másutt is, a gyermeki fantáziát a könyvek mellett, mint képi anyag, kizárólag a színház és a heti húsz percnyi tévéfilm táplálta. A toronyházban, ahol felnőttem, annyi gyerek volt, hogy mindenféle társaságra telt belőle. 

Azt mondják, nem jó örökké a múltba, s vissza nézegetni, inkább előre, a jövő felé kéne tekinteni. Kocsiforgalomban ez a tétel semmiképp sem áll, mert ott egyenesen kötelező hátrapillantgatni, nehogy az előrehaladás közepette egy teljesen jó szándékú előzés közben megtörténjen a baj. És a tétel a történész/történetkutató berkekben sem érvényes, hiszen itt nem a jövőt, hanem a múlt történéseit szokták vizsgálni. Amiből a jövő időkre nézve talán levonható némi tanulság, vagy kihámozható valami kapaszkodó. Most, új esztendő kezdetén inkább pászítsuk úgy össze a múltba nézést a jövőbe tekintéssel, mint borászok szokták házasítani, mondjuk az erdélyi királyleánykát egy kis száraz muskotállyal. Hogy lenne belőle valami jóravaló. Márpedig szokott lenni!

„Montevideoból jelentik: a labdarúgó-világbajnokságra 12 nemzet csapata nevezett be. Európából Románia, Jugoszlávia, Belgium és Franciaország, Amerikából Chile, Argentína, Brazília, Uruguay, Peru, Mexikó, Bolívia és USA csapatai. Az első világbajnokság kérdését tehát az amerikai válogatott csapatok egymás között fogják elintézni” – írta 1930. június 21-i számában a kolozsvári Ellenzék. Hogy miért fontos ez a sporttörténet szemszögéből? Mindenekelőtt azért, mert egy szegényes kolozsvári kisebbségi napilap is helyet biztosított egy olyan rendezvénynek, amely korántsem ígérkezett világszenzációnak.

Nem kell különösebb felmérést készíteni, elég csak magunk körül látni, hogy bár az emberek úton-útfélen szorgalmasan macerálják a gyors információszerzést és távközlést segítő eszközöket, de ettől még az igazi olvasmányélményt mégiscsak a könyv, annak tapintása és illata nyújtja. És az otthoni csendes zugban égő olvasólámpa fénye. És a kisebb-nagyobb könyvtárak semmivel össze nem hasonlítható hangulata. 

Legtöbben ilyen zilált kapcsolatban állunk a régi tárgyakkal: ritkán tudunk turistaként bámészkodni ott, ahol nap mint nap eljárunk, az otthoni, megörökölt érdekességekkel pedig szintén idő híján nem tudunk eleget foglalkozni, hogy valahogy elfészkelődjenek egymás mellett, ne horzsolja a tekintetet, ha nem illenek össze: a szép százéves, gömbölyített sarkú, ki tudja már, mire való valami és a nélkülözhetetlen, ám minden patina nélküli, fontos használati kellék. Az előbbi tárgyak egy olyan korból jönnek, amikor egy házban még nem volt annyi minden. Most van bőven mindenféle, sőt – de keveset babrálunk velük, inkább a kétdimenziós világban élünk. Képernyős a munkánk, és az élet egyéb dolgai is, javarészt, vagy legalábbis igen nagy mértékben. De ne keseregjünk, ha így van: mi választottuk magunknak. Van, aki ki tud és ki is akar lépni ebből, más utat keres.

benko levente

Bizonyára nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy Elek apó – és munkatársa, Pósa Lajos – nélkül aligha született volna meg akkor az irodalmi igényű és értékű magyar gyermekirodalom, miként a kisbaconi otthon csendje nélkül ki tudja, hogyan lett volna Erdélyben, sőt a Kárpát-medencében olyan gyermeklap, mint a korabeli magyar irodalom nagyjait is soraiban tudó Cimbora. (...) És bizonyára nem tévedek túl nagyot, ha azt mondom, hogy Petri Mór mérhetetlen szorgalma, kitartása és ügyszeretete nélkül aligha született volna olyan, mindmáig forrásértékű, monumentális szilágysági monográfia, mint amilyent joggal emlegethetünk egy napon Orbán Balázs hasonló értékkel bíró monumentális Székelyföld-leírásával.

balla sandor

Az, hogy mi egy szerencsésebb és élhetőbb korban élünk, részben Semmelweis Ignác tehetségének, kitartásának és áldozatkészségének köszönhető. A tisztaságra való törekvés – főként tapasztalati alapon – a különböző történelmi korok orvoslásában, sebészetében is többé-kevésbé jelen volt, de messze nem olyan tudatossággal és alapossággal, ahogyan manapság. A reformkori magyar orvosnak óriási jelentősége volt abban, hogy a higiéniai etikett a mai szintre jutott.