Pár éve az Irma hurrikán szinte mindent elsöpört, ami az útjába került. Az erős, vastag törzsű fákat kitépte a helyükről, egy azonban végig talpon maradt. A trójai hős után Hektórra keresztelt hajlékony pálma átvészelte az orkánt, majd újra felegyenesedett. Ez a páratlan rugalmasság és rátermettség az, amit a finnek sisunak neveznek.
A legboldogabb országok listáját már évek óta északi, skandináv országok vezetik. Ez végül is érthető, hiszen a skandináv jóléti modell alaposan kiszolgálja az emberi igények széles skáláját – a magas életszínvonal, a fejlett szociális, egészségügyi és oktatási rendszer kulcstényező a boldogság többismeretlenes egyenletrendszerében. Ugyanakkor a kollektív pszichés alapot a skandináv csoda beteljesüléséhez az északi életfilozófiák teremtették meg. A dán hygge és a svéd lagom már kiszabadult a skandináv palackból, és világ körüli útra indult: előbbi a meghittségre, a harmóniára, a társas kapcsolatok fontosságára és a lelki békére helyezi a hangsúlyt. Arra kér, hogy ne rohanj a tömeggel együtt, hanem lassíts, és éld át a már számtalanszor elmulasztott pillanatot. A lagom az arisztotelészi mértékletesség modern elképzelése: nem túl kevés, nem túl sok, azaz éppen elég. Nem dőzsölni és felhalmozni, hanem megszabadulni a feleslegtől és a sallangtól, hogy kiegyensúlyozottabbá, környezet- és éntudatosabbá, egészségesebb szemléletű halandókká válhassunk.
Az idei boldogságlista első tíz helyezettje között ismét találunk öt észak-európai államot; az első helyen évek óta az etnikailag nem skandináv finnek állnak, akik hol a svéd, hol az orosz csizma talpát szagolták évszázadokon át – azonban a kemény időkben is talpon maradtak, mára pedig „túlnőttek” sokunkon. A sisunak egy másik történelmi gyökere is van, amely a finnek anyatermészettel ápolt szoros, bensőséges viszonyában keresendő. Egy olyan országról beszélünk, amely az Északi-sarkkörön fekszik, és ahol több mint két hónapon át nem kel fel a nap. A gyéren lakott tájak, az érintetlen vadon, a havas fenyvesek és végtelen tavak messzi világában kompromisszumokat nem ismerő kapcsolat alakul ki ember és természet között. A kemény időjárás megtanította a finneket arra, hogy ne várjanak a következő pillanatig, hanem most cselekedjenek. Míg bennünket a túl hideg vagy a túl meleg gátol meg a cselekvésben, addig ők a „nincs rossz idő, csak rossz ruházat” elvét követve használják ki az élet és évszakok nyújtotta lehetőségeket. Ott a gyermeket akkor is kiküldik játszani, ha farkasordító hideg van, hiszen csak így ismerheti meg a világot a maga valójában. A finnek nem futamodnak meg: naponta megbirkóznak a természeti elemekkel, így akár azt is mondhatnánk, hogy a sisu színtiszta törekvés. Ez a törekvés pedig maga a megtestesült élet.
A sisut ugyanakkor egy rejtett szobaként is felfoghatjuk, amelynek ajtaját csak akkor nyitjuk ki, amikor képességeinket meghaladó nehézséggel kerülünk szembe, amikor az ellenszél túl nagy, és nincs erőnk felállni a padlóról. A nagy „sisupillanatok” végül is arról szólnak, hogy amikor beüt a ménkű, akkor megfutamodunk, vagy felvesszük a kesztyűt? Mert a sisu egyfajta lelki erőtartalék is, amely az önmagunkba vetett bizalomból, a személyes meggyőződésünkből táplálkozik, így az általunk oly sokat hangoztatott balsors e felfogás szerint nem jelent mást, mint feladást és meghunyászkodást. Mert a balsors nem szerencse, hanem hozzáállás kérdése.
Tehát míg a hygge a harmóniára, a lagom a mértékletességre, addig a sisu az állhatatosságra összpontosít. Kétségtelen, hogy az ógörög életvezetési tanácsok és erkölcsi útmutatók újragondolt, 21. századhoz igazított változatait már nem délen, hanem a hideg északon kell keresnünk. Mindhárom szorosan összefügg, úgymond kiegészíti egymást: egy kiegyensúlyozott, céltudatos, boldog ember nélkülözhetetlen morális útravalói. Nem csoda, hogy ezek az északi életfilozófiák épp ma élik reneszánszukat, amikor a modern ember egyre inkább a (magányos) virtualitásba szorul, és lassacskán elveszíti kapcsolatát a kézzelfogható valósággal.
A sisu egy általános cselekvőközpontú hozzáállás az élet dolgaihoz, egy masszív tudatállapot, amelyben a kurázsi és a kitartás a két fő tartóoszlop. Megnyilvánulhat a családi és közösségi nevelésben, az egyenjogúság fenntartásában, a következetes gondolkodásban, a hatékony konfliktuskezelésben, a teendők elosztásában és álláspontjaink felvállalásában egyaránt. Azáltal, hogy nem hátra, hanem lehetőleg előre nézünk. Megismerni, szembeszállni, talpon maradni. A legnehezebb pillanatokban is önmagunkhoz és emberhez méltó módon élni. Elfogadni, hogy egyetlen nekifutásból nem lehet felfutni a hegy tetejére, ugyanakkor a következő lépést akkor is megtesszük, amikor már minden porcikánkkal úgy érezzük, hogy kész, nem bírjuk tovább.
 Számtalanszor hallunk és olvasunk olyan híreket, miszerint az emberi nemtörődömség miatt a közelebbi, illetve távolabbi múlt egyéni vagy/és közösségi tárgyi emlékei, szakszerűbben fogalmazva: forrásai pusztulnak el. Legutóbb a Gyulafehérváron építés/talajmozgatás közben összetört római kori, legalább ezerhétszáz évesre becsült szarkofág és más temetkezési maradványok esete borzolta fel a kedélyeket, és széleskörű felháborodást okozva vont maga után bűnügyi eljárást... |
 A nyolcvanas évek szűk világában a színház fontos szerepet töltött be a városom, az emberek életében. Kevés volt az élmény másutt is, a gyermeki fantáziát a könyvek mellett, mint képi anyag, kizárólag a színház és a heti húsz percnyi tévéfilm táplálta. A toronyházban, ahol felnőttem, annyi gyerek volt, hogy mindenféle társaságra telt belőle. |
|
Azt mondják, nem jó örökké a múltba, s vissza nézegetni, inkább előre, a jövő felé kéne tekinteni. Kocsiforgalomban ez a tétel semmiképp sem áll, mert ott egyenesen kötelező hátrapillantgatni, nehogy az előrehaladás közepette egy teljesen jó szándékú előzés közben megtörténjen a baj. És a tétel a történész/történetkutató berkekben sem érvényes, hiszen itt nem a jövőt, hanem a múlt történéseit szokták vizsgálni. Amiből a jövő időkre nézve talán levonható némi tanulság, vagy kihámozható valami kapaszkodó. Most, új esztendő kezdetén inkább pászítsuk úgy össze a múltba nézést a jövőbe tekintéssel, mint borászok szokták házasítani, mondjuk az erdélyi királyleánykát egy kis száraz muskotállyal. Hogy lenne belőle valami jóravaló. Márpedig szokott lenni! |
 „Montevideoból jelentik: a labdarúgó-világbajnokságra 12 nemzet csapata nevezett be. Európából Románia, Jugoszlávia, Belgium és Franciaország, Amerikából Chile, Argentína, Brazília, Uruguay, Peru, Mexikó, Bolívia és USA csapatai. Az első világbajnokság kérdését tehát az amerikai válogatott csapatok egymás között fogják elintézni” – írta 1930. június 21-i számában a kolozsvári Ellenzék. Hogy miért fontos ez a sporttörténet szemszögéből? Mindenekelőtt azért, mert egy szegényes kolozsvári kisebbségi napilap is helyet biztosított egy olyan rendezvénynek, amely korántsem ígérkezett világszenzációnak. |
|
Nem kell különösebb felmérést készíteni, elég csak magunk körül látni, hogy bár az emberek úton-útfélen szorgalmasan macerálják a gyors információszerzést és távközlést segítő eszközöket, de ettől még az igazi olvasmányélményt mégiscsak a könyv, annak tapintása és illata nyújtja. És az otthoni csendes zugban égő olvasólámpa fénye. És a kisebb-nagyobb könyvtárak semmivel össze nem hasonlítható hangulata. |
 Legtöbben ilyen zilált kapcsolatban állunk a régi tárgyakkal: ritkán tudunk turistaként bámészkodni ott, ahol nap mint nap eljárunk, az otthoni, megörökölt érdekességekkel pedig szintén idő híján nem tudunk eleget foglalkozni, hogy valahogy elfészkelődjenek egymás mellett, ne horzsolja a tekintetet, ha nem illenek össze: a szép százéves, gömbölyített sarkú, ki tudja már, mire való valami és a nélkülözhetetlen, ám minden patina nélküli, fontos használati kellék. Az előbbi tárgyak egy olyan korból jönnek, amikor egy házban még nem volt annyi minden. Most van bőven mindenféle, sőt – de keveset babrálunk velük, inkább a kétdimenziós világban élünk. Képernyős a munkánk, és az élet egyéb dolgai is, javarészt, vagy legalábbis igen nagy mértékben. De ne keseregjünk, ha így van: mi választottuk magunknak. Van, aki ki tud és ki is akar lépni ebből, más utat keres. |
|
Bizonyára nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy Elek apó – és munkatársa, Pósa Lajos – nélkül aligha született volna meg akkor az irodalmi igényű és értékű magyar gyermekirodalom, miként a kisbaconi otthon csendje nélkül ki tudja, hogyan lett volna Erdélyben, sőt a Kárpát-medencében olyan gyermeklap, mint a korabeli magyar irodalom nagyjait is soraiban tudó Cimbora. (...) És bizonyára nem tévedek túl nagyot, ha azt mondom, hogy Petri Mór mérhetetlen szorgalma, kitartása és ügyszeretete nélkül aligha született volna olyan, mindmáig forrásértékű, monumentális szilágysági monográfia, mint amilyent joggal emlegethetünk egy napon Orbán Balázs hasonló értékkel bíró monumentális Székelyföld-leírásával. |
 Az, hogy mi egy szerencsésebb és élhetőbb korban élünk, részben Semmelweis Ignác tehetségének, kitartásának és áldozatkészségének köszönhető. A tisztaságra való törekvés – főként tapasztalati alapon – a különböző történelmi korok orvoslásában, sebészetében is többé-kevésbé jelen volt, de messze nem olyan tudatossággal és alapossággal, ahogyan manapság. A reformkori magyar orvosnak óriási jelentősége volt abban, hogy a higiéniai etikett a mai szintre jutott. |
 Immár egy éve múlt, hogy reggel, ébredés után nem azzal indítom a napot, hogy: Na, melyek a mai tennivalók a Művelődés szerkesztőségében? A számbevétel után mindig következett a fontossági sorrend kialakítása, ami aztán be is került aznapra az előjegyzési naptáramba, ahol már sorakozott néhány korábbi bejegyzés. Bár egy éve már, hogy nyugger vagyok, azért most sincsen másképp. Minden napra van bőven tennivalóm, igaz, igyekszem az életemet is úgy alakítani, hogy legyen is. |
|
Zsúfolásig telt templomok, kívül-belül ünneplőbe öltözött hívek, imára kulcsolt kezek, szóban-énekben, fohászban megfogalmazott hála annak, aki Urunk mindenkoron és mindenekfelett. Nagyon tömören így tudnám összefoglalni az eltelt egy hónapban Dél-Erdélyben és Erdővidéken lezajlott ünnepi egyházi eseményeket. S ha mindehhez hozzávesszük még a csíksomlyói, több mint háromszázötvenezres pünkösdi gyülekezést, világosan látjuk és érezzük azt a felhajtóerőt, azt a lelki töltetet, amellyel feltarisznyálva ki-ki nekivághat a szürke és hajtós hétköznapoknak. |
|
(...) Petőfi és az ő erdélyi, segesvári emlékezete nemcsak a maroknyi, egyre fogyó fehéregyházi magyarságé, hanem általában és összességében a teljes nemzeté, etnikai és állampolgári vonatkozásban egyaránt, sőt a mindenkori szabadságvágyóké is. Azoké is, akik a négy égtáj felől Székelyföld és a Királyföld peremén barangolva meg-megállnak egy röpke főhajtásnyira az Ispánkútnál, esetleg a fehéregyházi múzeumot és kegyhelyet is meglátogatják. |
|
Minap, március 25-én, Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának ünnepi rendezvényén magyar állami kitüntetéseket adtak át. A Vallásszabadság Házában megtartott eseményen családtagok, barátok, világi és egyházi elöljárók, nem kevésbé kíváncsi sajtósok körében a kolozsvári magyar külképviselet „vonzáskörzetéhez” tartozó területen élő és munkálkodó tizenkét dolgos ember vehette át több évtizedes munkájáért az elismerést. |
|
Amilyen az életformánk, olyanok az ünnepeink is. Ha csak belső terekben, kisebb közösségekben élhetjük meg a farsangunkat, akkor is meg kell próbálnunk megélni. Akkor derűsebb szívvel állunk meg az „igazi” farsangolók mellett is. Vendégnek lenni könnyebb, ha van otthonunk, ahonnan eljöttünk. |
 A város kreatív, úttörő energiái egy adott pontban összeértek, és megszületett a Holnap Irodalmi Társaság. A fordulópontot Juhász Gyula Nagyváradra érkezése hozta el, aki egyetemi kapcsolatait is felelevenítette azért, hogy a régóta óhajtott irodalmi mozgalom életre keljen. (...) A garabonciás írógárda a Budapesten központosuló kulturális élet mellé egy másik, a konzervatív irodalmi szemlélettel szemben haladó vidéki centrumot próbált megteremteni. Összekötötte őket még valami: az Ady Endre iránti rajongásuk. Egy rendszeresen megjelenő irodalmi lapban gondolkodtak, végül egy antológia összeállításában állapodtak meg, amelyet 1908. szeptember 27-én mutattak be a városháza dísztermében. Az eseményt sajtó alá rendező Antal Sándor büszkén emelte ki: „Ma költő áll a sereg élén”, és „ez a költő Ady Endre”. |
 Szóval megkezdtük az új esztendőt. Egy pillantásnyi visszatekintéssel az elmúlt tizenkét hónapra, s a magam személyes szemszögéből főleg az utóbbi hatra, amióta a lap éléről leköszönő, ténylegesen nyugdíjba vonuló Dáné Tibor Kálmántól átvettem a főszerkesztői feladatkört. Nyugodt szívvel állapíthatom meg, hogy a teljes 2021. évi termésünknek egyetlen lapszámáért és egyetlen mellékletéért sem kell pironkodnunk, és ez elsősorban szerzőinknek köszönhető. |
 |
A sisunak egy másik történelmi gyökere is van, amely a finnek anyatermészettel ápolt szoros, bensőséges viszonyában keresendő. Egy olyan országról beszélünk, amely az Északi-sarkkörön fekszik, és ahol több mint két hónapon át nem kel fel a nap. A gyéren lakott tájak, az érintetlen vadon, a havas fenyvesek és végtelen tavak messzi világában kompromisszumokat nem ismerő kapcsolat alakul ki ember és természet között. A kemény időjárás megtanította a finneket arra, hogy ne várjanak a következő pillanatig, hanem most cselekedjenek. Míg bennünket a túl hideg vagy a túl meleg gátol meg a cselekvésben, addig ők a „nincs rossz idő, csak rossz ruházat” elvét követve használják ki az élet és évszakok nyújtotta lehetőségeket.
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
A Művelődés folyóirat megjelenik a Kolozs Megyei Tanács támogatásával / Revista Művelődés apare sub egida Consiliului Judetean Cluj
Új hozzászólás