Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Vélemény

Pilinszky János születésének századik évfordulóját ünnepelte két éve a magyar kulturális élet és az irodalomkedvelők egész sokasága Kárpát-medence-szerte, a Petőfi Irodalmi Múzeum, a Petőfi Irodalmi Ügynökség és Juhász Anna irodalmár vezényletével. És bár idén november 27-én „már csak” kereken 102 éve lesz annak, hogy a huszadik század egyik legjelentősebb magyar költőjének otthont adott e föld, talán érdemes felidézni azt, hogy miként bukkantak rá nemrég Pilinszky negyven éven át lappangó, keményfedeles füzetére a költő egykori albérletében.

Az egykori város, Szék lakói a környékbeli jobbágyfalvak lakóit tartották mezőségieknek, az ördöngösfüzesiek pedig a tőlük keletebbre fekvő településekről, Szépkenyerűszentmártonból, Kötkéről, Vicéről, vagyis szerintük a Mezőségről érkező, „parasztivadék” kérőkhöz nem szívesen adták a lányukat. Szívesebben házasodtak a Kis-Szamos menti polgárosultabb falvak lakóival. A zselykiek havasaljiaknak tartják magukat, pedig kultúrájuk szászos jellegű, nyelvjárásuk mezőségies. Ők a szentmátéiakat és a viceieket tartották mezőségieknek. 

Az 1989 után újraindult Művelődés főszerkesztője, Mezei József pontosan fogalmazott a Miért szűntünk meg? című vezércikkében 1990 februárjában: „ezek a szerény, kis példányszámú, közművelődési folyóiratok igazság szerint jóval régebbről képeztek szálkát a sajtópolitika ügybuzgó irányítói szemében. Egyszerűen azért, mert a romániai magyar és német művelődési életet, népi kultúrát, anyanyelvi ismeretterjesztést, helytörténeti-történelmi témákat felölelő hagyományos rovataikban egészében véve ápolták, élesztették a nemzeti kisebbségi öntudatot. Ekként, emiatt kellett eltűnnie, formális ürügy híján is, a szemhatárról a Művelődésnek és a Volk und Kulturnak. Sajtótermékeink közül elsőkként. (...)"

Az adatolható tényhalmaznál maradva: a Kárpát-medencében 42 település őrzi konkrétan vagy utalásszerűen I. István emlékezetét, aki 37 év 7 hónap és 14 napos királyi „mandátuma” során annyira hathatósan vezényelte le az uralma alatt levő társadalom nyugati kereszténységbe való betagozódását, hogy halála után alig 45 esztendővel szentté avatták. Nem kell feltétlenül magyar katolikusnak, egyáltalán klasszikus értelemben hívő embernek lenni, hogy némi büszkeséggel, nemzeti öntudatban megerősödve gondoljunk augusztus huszadikán a dinasztia- és államalapító királyra (...)

A Petőfi-évfordulós eseményekről szólva azonban két mozzanatra, illetve példára mindenképp érdemes felhívnom a figyelmet (...) Az egyik egy székelyföldi kistáj, ezen belül is egy kis település kis közösségének a nagy szívéhez és nagy lelkéhez kapcsolódik. Petőfi soha nem járt errefelé, legfeljebb csak a közelben, olyan két-háromnapi gyalogútnyira. Tehát hiába keresünk itt olyan jelt, emléktáblát, plakettet, miegymást, amely Petőfi itteni, valamikori jelenlétét megörökítené – mint amilyeneket például Székelykeresztúron, a kelementelki Simén-kúria falán, Koltón, a kolozsvári egykori Biasini-szálloda homlokzatán és még sok más helyen látunk. Petőfi „csak” szellemiségében járt itt, ez a hely mégis, százhetvenöt éves távlatból is szívvel-lélekkel kötődik 1848–49-hez – s benne Petőfihez, természetesen.

Az emigráció valószínűleg éppen olyan sokféle, mint maga az élet. Vannak kisebb ki- és áttelepedések: sokan lakunk Kolozsváron is, akik máshonnan vándoroltunk ide, Székelyföldről, Partiumból, és akik mindig tétovázunk picit, ha idegen kérdezi, honnan valók vagyunk. Hogy milyen egy valamivel nagyobb út, ami a kilencvenes években Magyarországot jelentette, azt sok baráttól, rokontól tudom, ez általában egyetemmel kezdődött, és családalapítással folytatódott, hasonlóan ahhoz, ahogy a kicsi emigrációban ragad meg Kolozsváron az ember. Ez a fajta vándorlás még rengeteg biztosítékot tartogat arra, hogy az ember anyanyelvét és szakmáját, képzettségét használva fog boldogulni.

Mindenekelőtt azért lenne jó végre cselekedni, mert egyre-másra jönnek szembe velünk – hol közvetlenül, hol közvetve – mindenféle hírek sokféle könyvek és másmilyen kiadványok sorsáról. Hol családi, kisebb-nagyobb tékák vagy/és könyvespolcok állnak teljes felszámolás, esetenként „karcsúsítás” előtt/alatt, hol az elmúlt években/évtizedekben innen-onnan adományba kapott, dobozokban álló kisközösségi készleteket éri el a válogatás s a velejáró kérdés, hogy mi legyen az adott közösségben nem használható, inkább valamelyik szakmához tartozó példányokkal. Olyan hírek, illetve világhálós bejegyzések is keringenek néha az éterben, amelyek szerint az esetleges érdeklődők egy-két órát kapnak arra, hogy a megadott cím alól elvigyék a számukra érdekesnek talált könyveket, különben „az egész ki lesz szuperálva”. Magyarabbul és közérthetőbben: valamennyi a kukába kerül. 

A sisunak egy másik történelmi gyökere is van, amely a finnek anyatermészettel ápolt szoros, bensőséges viszonyában keresendő. Egy olyan országról beszélünk, amely az Északi-sarkkörön fekszik, és ahol több mint két hónapon át nem kel fel a nap. A gyéren lakott tájak, az érintetlen vadon, a havas fenyvesek és végtelen tavak messzi világában kompromisszumokat nem ismerő kapcsolat alakul ki ember és természet között. A kemény időjárás megtanította a finneket arra, hogy ne várjanak a következő pillanatig, hanem most cselekedjenek. Míg bennünket a túl hideg vagy a túl meleg gátol meg a cselekvésben, addig ők a „nincs rossz idő, csak rossz ruházat” elvét követve használják ki az élet és évszakok nyújtotta lehetőségeket. 

Számtalanszor hallunk és olvasunk olyan híreket, miszerint az emberi nemtörődömség miatt a közelebbi, illetve távolabbi múlt egyéni vagy/és közösségi tárgyi emlékei, szakszerűbben fogalmazva: forrásai pusztulnak el. Legutóbb a Gyulafehérváron építés/talajmozgatás közben összetört római kori, legalább ezerhétszáz évesre becsült szarkofág és más temetkezési maradványok esete borzolta fel a kedélyeket, és széleskörű felháborodást okozva vont maga után bűnügyi eljárást...

A nyolcvanas évek szűk világában a színház fontos szerepet töltött be a városom, az emberek életében. Kevés volt az élmény másutt is, a gyermeki fantáziát a könyvek mellett, mint képi anyag, kizárólag a színház és a heti húsz percnyi tévéfilm táplálta. A toronyházban, ahol felnőttem, annyi gyerek volt, hogy mindenféle társaságra telt belőle. 

Oldalak

Feliratkozás Vélemény csatornájára