Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Moldvai csángó népviselet

A moldvai népviselet a különböző történelmi hátterű moldvai magyar csoportok öltözete, melyeknek sok eleme a régies erdélyi magyar népviseletekhez kapcsolható, de több jelentős vonása kelet-európai és balkáni párhuzamokra utal. A népviselet a nemzeti kultúra közvetlen megnyilvánulása, amely szorosan összefügg a tömegek életével és sorsával. A csángó viselet az önellátó gazdálkodásnak és az archaikus öltözetelemek megőrzésének a példája.

Az utakon járva az idegen nem érti a jeleket és szimbólumokat, amelyekkel a moldvai csángók körében találkozik. Zavarba jön és bámul, nézelődik, saját tapasztalatából kiindulva próbálja megmagyarázni a helyzetet. Helytelenül vélekedik, mert más kultúrából érkezik. A csángók viselete azt mutatja, hogy ki az illető, honnan származik, melyik faluból, melyik falurészből, sőt azt is lehet tudni, hogy házas-e, vagy sem. Gyászban van-e, vagy éppen most jegyzett el valakit, és készül a menyegzőre.




A szerző édesanyja (Sentes Liliana) által készített női ing

Minden csángó településnek önálló, egyedi formanyelve alakult ki, a viseletek szimbólumait és színvilágát egyedülállóan ötvözi. A csángó népviselet felismerése, egyéb népviseletektől való megkülönböztetése valójában egyfajta deskriptív tudás, amely semmit sem mond el például arról, hogy hogyan kell felölteni az az öltözetet. Nem is gondolnák, mennyi finom, de fontos követelmény van a felöltésében, és hogy milyen érzés felvenni ezt a viseletet.

A kutatások kiderítették, hogy a közös társadalmi-gazdasági feltételek és a közös történelem az öltözködésre ugyanúgy hatottak, mint a gazdasági, társadalmi élet más területeire. A moldvai csángók öltözködését tekintve itt közös vonás az, hogy a ruhaanyagokat házilag állították elő és dolgozták fel, hasonlóság van a szabásban és díszítésben. Utóbbi a székelyek 17–18. századi viseletének néhány főbb jellemzőjét hordozzák, ugyanakkor több sajátosságuk a munténiai románok, a dunai bolgárok és a dél-ukrajnaiak népviseletét idézi. Ennek az öltözetnek a legjellegzetesebb darabjai a férfiak esetében a hosszú szárú szűk vászon- vagy gyapjúposztó nadrág, a kieresztett aljú hosszú ing széles övvel, kucsma és kalap, bocskor és csizma, újabban bakancs. Nőknél a hímzett vászoning, varrott ingfarokkal, fölötte csíkos, fekete gyapjúból készült kendős szoknya. Mindkét nemnél a felsőruha a szabásában és díszítésében majdnem azonos, gyapjas bőrből készített bunda és mellrevaló, valamit a háziszőttes posztóköpeny, újabban a kötött ruhadarabok. Ez a viselet régen Délkelet-Európa népeinek körében általános volt, ma azonban az itteni csángó népeknek már csak egyes töredékei őrzik.

A csángó falvak öltözetében található egyezések és különbözőségek arányát abból a szempontból érdemes vizsgálni, hogy egy-egy falu mennyire őrizte meg öltözetében a hagyományosan csángó sajátságokat vagy hasonult a románság öltözetéhez. A Bákó környéki és Szeret menti csángó falvak – mint például Kalagor, Bogdánfalva, Gajdár, Trunk, Nagypatak, Forrófalva – lakóinak öltözete őrizte meg leginkább a hagyományos jellegzetességeket.




Lujzikalagori férfiviselet, klézsei gyermekviselet, lészpedi női viselet.
Kép: Moldvai Csángómagyarok Szövetsége

A lányok és az asszonyok viselete többnyire csak a színösszeállításban különbözött egymástól. Az általános gyakorlat szerint a fiatalok az élénkebb, pirosas, az idősek pedig a sötét, feketébe hajló színeket használták a ruházkodásban. Most már ezt nem veszik figyelembe. Alsóruhaként hímzett vászonkendőt viseltek, derékban pedig egy szoknyaszerű, derékra varrt inget. Erre az alsóruhára aztán egy nagyon egyszerű, téglalap alakú kendőszoknyát tekertek rá, a korábban katrincának, újabban fotának nevezett lepelszoknyát, amelyet egy keskeny, színes bernyéccel (övvel) erősítettek magukra. Jelenleg a katrinca és a fota két külön szoknyafélét jelöl. A keptár a női ruhatár elengedhetetlen része volt, akárcsak a posztóból készült, palástként viselt szoknya is. A különböző falvakban a kendőhöz hasonlító kerpát használtak, és ha nyilvános helyen tartózkodtak, kendőt vagy kerparuhát viseltek. A férfiak hosszú-, keskeny szárú, fehér vászon vagy posztónadrágot, ún. icárt (harisnya, gatya) viseltek. A hosszú, kieresztett aljú fehér emberinget széles bernyéccel, színes, szőttes övvel szorították a derekukra, és fölötte hímzett keptárt (a gyapjúval befele fordított hímzett bundalájbi) vagy egy hosszú szürke, barna vagy fekete posztóból készült posztóköpenyt, ún. szoknyát viseltek. Fejükre télen kucsmát, nyáron pedig egy kerek, lecsüngő karimájú posztókalapot tettek. Lássuk is pontosabban, régen mi tartozott a viselethez.

 




Női bunda Klézséről.
Kép: Moldvai Csángómagyarok Szövetsége

Női öltözet

Haj- és fejrevaló viselet

A moldvai csángók haj- és fejrevaló viseletében számos olyan jellegzetesség őrződött meg, amely jól példázza egy-egy néprajzi jelenség fejlődését történelmi, földrajzi, nemzedéki, etnikai és társadalmi szempontból. Történelmi szempontból a haj- és fejrevaló viselet fejlődése szorosan kapcsolódik a régióban lezajlott politikai és történelmi eseményekhez. A hajviseletben, és különösen a fejrevaló viseletben a török uralom idejében új elemek jelentek meg, majd eltűntek, hogy helyüket a román hajviselet és fejrevaló viselet újabb, divatosabb elemei és jellegzetességei vegyék át. Földrajzilag a közelebbi román és a távolabbi székely, továbbá délkelet-európai népcsoportok és népek bizonyos frizurái és azok módosulásai érdemelnek figyelmet. Ami a nemzedéki jellegzetességeket illeti: mindegyik korosztálynak sajátos hajviselete és fejrevalója volt. A ruha a lányok és asszonyok, a kendő pedig csak az asszonyok fejrevalója volt. A kendő jóval hosszabb a ruhánál. Végeit szőtt és hímzett virágok borítják. Mindkettőt házilag szőtték és hímezték.

Ugyanez a változatosság állapítható meg nemzetiségi vonatkozásban is, mert a moldvai románt és csángót fejrevalójáról is föl lehet ismerni. Társadalmi vonatkozásban pedig a haj és a fejrevaló ékesítésére való díszek mindkét nem részéről az érzelmek, az összetartozás, a párválasztás kifejezői és jelképei.

 

Alsóruha

Mindkét nem alsóruháját a csángó asszony állította elő, ő szőtte a hozzá szükséges vászonfajtát, szabta ki, varrta és hímezte vagy szőtte a díszítésére szolgáló hímet. A női alsóruhát egyetlen ruhadarab, az ing alkotja, mely a csángó női öltözet egyik legjellegzetesebb és művészeti szempontból legértékesebb darabja. Szerkezetében és díszítésében jó példázza a régió egyes vidékei szerinti, továbbá a korcsoportok és viselési alkalmak szerinti tagolódást. Szerkezeti szempontból a női ingnek négy típusát különböztették meg: az ingvállas vagy csángós ing, a magyaros ing és változatai (leánkaing, berbetyászka vagy emberes ing, borondzsikos/borandzsikos ing), plátkás vagy oláhos ing és a mokányos vagy bezerus ing.

Az első ingtípust a csángó falvakban (Bákó környékén), a másodikat az újabb székely telepes falvakban (Lészped, Lábnyik), a harmadikat és negyediket főleg a román–csángó vegyes lakosságú falvakban (Onyest, Román környékén) viselik. A csángóság az országban az egyetlen olyan magyar néprajzi csoport, ahol virágzik a hímzés művészete, és a legszebb formákban jelenik meg a mindennapi ruházatban.

 




Női ingujj hímzése Bogdánfalváról.
Kép: Moldvai Csángómagyarok Szövetsége

Bőrruha

Szabás szempontjából a csángók női viseletének kétféle bőrruhája van: az ujjatlan keptár és az ujjas kozsók. Mindkettőt életkortól és alkalomtól függően másképp viselik és díszítik. A keptár a leányok és fiatalasszonyok munkanapi és ünnepi felsőruhája, melyet ősszel és tavasszal az ingre szoktak ölteni. A bőrruhák másik fajtája a hosszú bunda vagy kozsók. A rövid és ujjatlan bőrruhafélék ma is általános viselt darabjai a női öltözetnek, a hosszú kozsókokat azonban kiszorították a posztókabátfélék.

 

Szoknyafélék

Anyaga szerint négy fajtáját különböztetik meg az alsótestre csavart lepelszoknyáknak: a háziszőttes katrincát vagy karincát, a régi gyári selyemből, most cérnából és selyemszálból készített fotát, a gyári pamut pestimánt és a klott fustát. A legősibbnek a katrincát tekintjük. A szoknyafélék viselete és viselési módja a csángóság körében általánosnak mondható, csupán díszítésükben, falvaként mutatnak kisebb-nagyobb eltéréseket. Leginkább az onyesti nők szoknyaviselete különbözik: itt egyszerű, elöl zárt szoknyát találunk, ennek neve rokoja vagy rokola.

A katrinca viselési módja most is mindenütt azonos: az ingre csavart széles övre kerül a katrinca felső szegélye, melyet vagy jobbról vagy balról úgy csavarnak az alsótestre, hogy a vége a leeresztett kéz irányával egy vonalba essék. Felerősítésére pedig egy hosszú, széles szőttes öv, a bernyéc szolgál, melyet derékon kétszer-háromszor is körbecsavarnak, és a bojtos végét oldalt vagy hátul dugják el.

 

Lábbeli

A többi öltözetdarabhoz hasonlóan, régen a csángó nők lábbeliviselete is az alkalom függvényében változott. Meleg időben, hétközben inkább mezítláb jártak, s csak hideg időben öltötték fel a bocskort. A női bocskor házilag készült, most már nagyon ritkán lehet látni valakin is bocskort.

 

Férfiöltözet

A férfiak viselete sokkal egyszerűbb, mint a nőké. Fejrevaló régen is, ma is a kalap és a kucsma. Az alsóruhájuk a bő ujjú, térdig érő ing, ujjnyi széles, veres vagy kék fonallal hímzett gallérral, amely ismertetőjele a csángó magyarnak. Derekukat tömötten szőtt, kék, vörös vagy zöld, sálszerű öv veszi körül.

 

Bőrruhák

A női öltözetben már megismert és említett bőrruhákon (keptár, kozsók), a férfiak öltözetében még megtaláljuk a régebbi bőr mellrevalót, a mejjes keptárt. Ennél elöl csak a nyakkivágás alatt van 10-15 cm-re felhasítva, és a vállon meg oldalt gombolyodik (gombolódik).

A férfikozsókot szűkebbre szabják, mint a nőknél, vagyis a szegélynél kevesebb bőrt tesznek, és csak egyszerű elemekből álló ódalhímet és szélhímet varrnak.




Külsőrekecsini férfiviselet

 

Szőttes- és felsőruha

A múlt században az egyetlen, textilből készült külső ruhadarab a férfiszoknya volt, egyfajta köpenyegféle, amely a női posztókabáthoz hasonlított. Ez a köpenyeg csak a díszítésében különbözött. A férfiszoknyát csak egyszínű (fekete, zöld vagy sárga) zsinórral zsinórozták az összevarrások mentén az ujjak alján. A férfiak általában kiőtve (felöltve) viselték régen.

 

Nadrágfélék

A csángó férfiak hidegebb időben a vászon lábravalón kívül a háziszőttes posztó lábravalót viselték. Ennek az idők folyamán több fajtáját hordták. Legősibbnek a harisnyát tekintik. Ennek a harisnyájának a csángóság körében elvétve ma is viselt fajtáját a mostani szűk nadrágfélék ősének tekinthetik, mert fenékrész nélkül, csak szárakból áll. Ugyanezt a nadrágot a század végétől icárnak nevezik. Ma az icárt inkább csak az idősebbek hordják. Ehelyett az első világháború után fokozatosan elkezdtek olcsó, kevésbé kényes, szürke háziszőttesből készült bufántot viselni, majd a városi stílusban, újabban a gyári szövetből készült hosszúnadrágot, a pántálont viselik. Nyáron pedig a másik nadrágfélét viselik, vagyis a gatyát.

 

Lábbeli

A források kétféle férfi lábbelit említenek: a bocskort és a sarut (csizma). Időközben a lábbeliviselet megváltozott, ami minden más is megváltozik, mert a századfordulótól megjelent a bakancs, félcipő, szandál. A múlt században a bocskor volt a legáltalánosabb lábbeli.

Mai napokban a női és férfi viselet egyszerűbb, de ugyancsak különbözik falvanként. Kevesen készítik már például az ingeket, de van, aki még ezzel foglalkozik, mert szereti. Az anyukám is készített, varrt két inget. A mostani női viselet tehát ezeket tartalmazza: kendő, ing, a katrinca alá a pendely, katrinca vagy fota, ezt egy színes övvel csavarják körül, ahogy fent is említettem, bunda vagy kozsók helyenként, félcipő és a tarisznya. A katrincát egyébként az idősebbek viseltek és a fiatalok a fotát, de mostanában ezt már nem tartják figyelemben, hanem a tetszés szerint viselik. A csángó női viselet díszítésére és kiegészítésére különösen jellemző a gyöngyök (csigisoare) erőteljes használata. Gyönggyel díszítik a nyakat, régen a hajukat is különböző apró tarka gyöngyökből (olvasógyöngy, víziző) kivarrt füzérrel kötöttek le. A nyakra akár hat-hét különböző gyöngysort kötnek. A férfi népviselete pedig: kalap, ing, icár vagy gatya, bunda és a csizma, amit már az idősebbek viselnek, a fiatalok pedig a félcipőt meg a tarisznyát is. Nagyon érdekes és egyben szomorú, amit meg kell említenünk, hogy Diószeg faluban férfi-, gyermekviselet már nincs, hanem csak asszonyos viselet. A kutatás során megtudtam, hogy a diószegiek az 1930-as években elkezdték hanyagolni a viseletet, annyira, hogy amikor a negyvenes évek elején a székelyföldi magyar tanárok odamentek magyar iskolát alapítani, már nem volt viselet a faluban, vagy ha volt, nagyon kevés, azokat is elégették vagy odaadták aprópénzért a kereskedőknek. Ennek oka abban lelhető, hogy Diószeg egy eléggé urbanizált falu. Ott van 7-8 km-re Onyest és Aknavásár is. A többi csángó faluban is kevés a viselet, nem mindegyik családban van, de ahol van, ott nagyon próbálják őrizni.

Mai napokban ritkábban is viselik a csángó falvakban, de például Lábnyikban még lehet látni vasárnaponként vagy ünnepekkor egy-egy idős nénit viseletben. A fiatalok csak szerepléskor vagy nagy ünnepekkor, például a bérmálkozásra veszik fel a viseletet.




Fiatalok dumbravéni viseletben

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Teltek az évek, és Sáriból mindenki bibliás Sári nénije lett. Ő is érezte, hogy telik az idő, és harminc év múltán ismét elhatározta, hogy hazalátogat. De mint kiderült, Széken már senki sem ismerte, alig hallottak róla, s még a templomban sem találta a helyet, ahova ülhetne. Még egyszer azért megköszönte Istennek, hogy megsegítette őt fogadalma megtartásában, és látva a szép, régi templom siralmas állapotát, nagy összeget adományozott annak helyreállítására. Aztán végképp elbúcsúzott a temetőben porladó szeretteitől, és örökre visszament Kolozsvárra, ahol az ő igazi családja várta – az árvák és elesettek, akikből a világ soha ki nem fogy.

Gyermekkoromban a hagyományos szekerekkel bonyolítottak le minden szállítást. Akkoriban Kibéden ötven szekérkészítő dolgozott, akkora igény volt ezekre a szállítóeszközökre, amelyek munkáját ma traktorok, gépkocsik végzik. A szekérkészítők mestersége feledésben van, ezért fogok írni most ezekről az ügyes kezű kibédi mesterekről.

Halász Péter könyvei, számtalan tanulmánya a moldvai magyarokról tudósítanak, vagyis mindig ugyanarról, az ugyanott élő magyar népességről, de annak mindig más-más arculatáról, színéről, fonákjáról, múltjáról, jelenéről, életmódjának helyi valóságáról, változó és stabil világáról, életszemléletéről, kultúrájáról, erdőt-mezőt művelő, a természet titkait figyelő, ezeket hasznosító tehetségéről, mágikus praktikáiról, gyógyításairól, hitéről, egyéni és társas életéről, a közösségi szokások megtartásáról és mindezek visszahatásáról.

A királyi honvédek élelmezéséről tiszta képet kapunk abból az 1942-ben összeállított anyagból, melyet a katonai szakácsképző tanfolyam számára írt Ujváry Sándor igazgató tanár. A tankönyv publikálása határozott bizonyíték arra, hogy a katonák megfelelő élelmezése felelősségteljes feladatnak számított. Béke- és háborús időkben a szolgálatban lévő katonákat egyaránt táplálni kellett, a lehetőségek szerint egészségesen, változatosan, hogy minél eredményesebben tudják szolgálatukat teljesíteni.

Az ünnep olyan különleges időszak, amikor egy közösség a megszokottól, a hétköznapoktól eltérő módon viselkedik, hagyományosan megszabott előírásokat és tilalmakat tart be. A karnevál, a farsang azonban az egyetlen az ünnepek közül, amikor a tilalmak felfüggesztődnek, amikor az emberek életében oly hangsúlyozottan jelen lévő hierarchikus viszonyok megszűnnek. Ebben az időszakban az ünneplő közösség úgy viselkedhet, olyan tettekhez folyamodhat, amelyektől az év többi szakaszában tiltva van. Ezt az ünnepi időszakot az evés-ivás, a szórakozás, a nevetés, de a kinevettetés is jellemzi.

A majorság „hátrafelé kapar”, a disznó „előre túr”, a hallal „elúszik a szerencse” vagy „gazdagságot hoz”?

A karácsony, Jézus születésének napja, egyik legfontosabb ünnepünk. Ehhez az ünnepkörhöz több egyházi eredetű vagy évkezdő jellegű népszokás fűződik. A középkorban karácsonykor kezdődött az új év, valamint ez az időszak foglalja magába a téli napfordulót is. Ezért a karácsony ünnepe köré csoportosuló, Jézus születésével kapcsolatos népszokásokhoz gonosz- és sötétségűző játékok is társultak.

„A jó életet hamar megszokja az ember” – tartja a közmondás. Nem is volt olyan rég, amikor az alapvető élelmiszerek hiánycikknek számítottak, a boltok polcai üresen álltak, jegyre adták a tojást, a vajat, a lisztet, a cukrot, az olajat. Húshoz is nehezen lehetett hozzájutni.

Ilyen népi alkotásokkal már ifjú koromban találkoztam, és ezeket mindig megcsodáltam. Most alkalmam volt átnézni B. Nagy Margit (1928–2007) művészettörténésznek a Reneszánsz és barokk Erdélyben című könyvét, amelyből értékes információkat kaptam ezek eredetére és fejlődésére vonatkozólag. Könyvében oklevelekre és helyi dokumentációra támaszkodva az erdélyi reneszánsz és barokk művészet alakulását követte a várak, kastélyok és udvarházak tanulmányozásával.

Haszmann Pál Péternek nagy szerepe volt abban, hogy a csernátoni tájmúzeum napjainkban is fontos szerepet játszik a helyi, a regionális székely és az össznemzeti magyar azonosságtudat megerősítésében, folyamatos újrafogalmazásában. Az elmúlt hosszú, nagyon bonyolult évtizedek alatt testvéreivel és gyermekeikkel együtt jelentős szerepet vállalt Háromszék, Székelyföld kulturális örökségének szakszerű feltárásában, megőrzésében, múzeumi reprezentációjában és továbbörökítésében.

Székelyföldön, ezen belül Alsócsernátonban létezik egy jellegzetes múzeum, amelyet immár fél évszázada keresnek fel a kíváncsi turisták a világ minden tájáról, mivelhogy ennek az élő-eleven múzeumnak a híre a világ minden tájára eljutott. Olyan ez a múzeum, mint egy hagyományos, igazi székely porta, csak annál sokkal nagyobb. Az alsócsernátoni Haszmann Pál Múzeumról van szó, ahol nemcsak a múltidéző tárgyakat találsz, hanem azt is megcsodálhatod, ahogyan a mesteremberek mívesen faragott székelykaput készítenek, ahogyan a fiatalok fafaragást, bútorfestést, ács- és asztalosmesterséget tanulnak.

bolgárkertész, marosvásárhely, kolozsvár, erdély

A növekvő városi népesség, az ipari munkásság biztos és jól jövedelmező piacot jelentett a bolgárkertészeknek, ami egyfajta húzóhatásként érvényesült a vándorlásukban. És érdemes itt azt is megjegyezni, hogy Bulgáriában jóval később indul be az a fajta iparosodás, ami magyar területeken. Tehát ilyenformán ez arra ösztönözte az ottani bolgárkertészeket, hogy az egykori Magyarország területén próbáljanak szerencsét. Bulgáriából főként a tövisvári településekről érkeztek Erdélybe és Magyarországra vendégmunkások, már a 19. század első felében. Előbb keresetükkel – a kétlaki életmódot választva – minden ősszel hazamentek, majd két-három nemzedék alatt a vándormunkás státuszból a középosztály soraiba emelkedve véglegesen letelepedhettek az itteni városokban, így Marosvásárhelyen, de Kolozsváron is. 

Kalendáriumi értelemben már tavaszi, de amúgy felettébb fura, télies reggelen indultunk mi, a moldvai delegáció, a néptáncegyesület (Romániai Magyar Néptánc Egyesület) közgyűlésére a minap. A napra pontosan érkező, Mátyás-napi jégtörés után szépen mosolygó derűbe ugyanis váratlanul belehavaztak az égi magasok. 

Régi fényképfelvételekből nyílt kiállítás a csíkszeredai és környékbeli közönségnek a Megyeháza galériában. A negyven válogatott felvétel a múlt évszázad első felének székelyföldi valóságából idéz fel jellegzetes helyzeteket és helyszíneket, illetve munkaalkalmakat.

bukovinai székelyek

A Madéfalvi Veszedelem után Bukovinába került székely-magyar népcsoport életével és megőrzött népköltészeti és népművészeti hagyományaival szinte egyedülállóan gazdag kincset ajándékozott a magyar kultúrának és néprajztudománynak. Néhány, számomra is legtöbbet jelentő vonását mutatom be most.