Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Mit jelent nekem a régizene-fesztivál?

A Csíkszeredai Régizene Fesztivál szervezőinek, résztvevőinek, barátainak vallomásai

Dáné Tibor Kálmán

Ha július, akkor Csíkszeredai Régizene Fesztivál. Legalábbis számomra, immár másfél évtizede. Az egykor régizenész feleségem vett rá arra, hogy menjünk el erre a nyár derekán zajló eseményre. Azóta az életem részévé vált: ugyancsak hiányérzettel zártam azt a bizonyos covidos esztendőt, nemcsak a pandémia okozta életmódváltás miatt, hanem azért is, mert az „ebzárlat” miatt nem lehetett júliusban Csíkszék fővárosába utazni. Így az interneten (YouTube – értsd: Jútub) próbáltam pótolni az elmaradt zenei élményt, nosztalgiázni az eseményről. Tévedés ne essék, nem vagyok elvakult zenerajongó, csak szeretem a jó zenét, és nagy tisztelője vagyok a muzsikusoknak, akik több tízezer órát töltenek el életükből gyakorlással, hogy úgy szólaltassák meg egy-egy előadás alatt a zeneszerszámukat, hogy számomra életre szóló élményt szerezzenek. Mi tagadás, zenei ízlésemet a muzsikáláshoz ugyancsak értő feleségem is sokat csiszolgatta az elmúlt tizenöt évben, no meg természetesen az újdonsült barátaim is a régizene-fesztiválon. Ez a másfél évtizedes részvételem ezen a rangos eseményen talán feljogosít arra, hogy elismeréssel szóljak a Har­gita Megyei Kulturális Központról, mint a fesztivál főszervezőjéről, hisz ez az évről évre megrendezésre kerülő művészeti találkozó egyre magasabb színvonalon képviseli, ma már európai összehasonlításban, a hazai zenei életet. Persze az intézményt a „nemesség” is kötelezi, hisz ne feledjük, a Csíkszeredai Régizene Fesztivál közel ötödfél évtizede öregbíti a székely város hírnevét. Szóval számomra nemcsak felejthetetlen zenei élményt, de számtalan új barátot, életre szóló emberi kapcsolatokat adott ez a zenei esemény. Illesse köszönet és hála mindazokat, akik részt vállaltak a Művelődés folyóirat alábbi ankétján, és válaszoltak arra a kérdésünkre, hogy: „Mit jelent Önnek a Csíkszeredai Régizene Fesztivál?” És természetesen megtisztelő elismerés mindazoknak a munkatársaknak, akik évről évre nem kis szerepet vállalnak ezen rangos, értékteremtő zenei esemény megvalósításában.

 

Ferencz Angéla




Ferencz Angéla. Incze László felvétele

Régi. Gyermekkor. Színpad. Virágcsokor. Csodálat. Tamburandadóri. Furulya. Virágének. Mikó-vár. Barozda. Vásárhelyi Rádió. Csíkszeredai. Büszkeség. Reneszánsz. Balassi. Plakát. Családi. Társ­szervezés. Fotók. Sajtótájékoztató. Nevek. Szállás. Étkezés. Utazás. Telefon. Program. Bicikli. Ferencesek. Csíksomlyó. Együttesfelelős. Schola. Gregorián. Beavatódás. Főszervezés. Család. Csapat. Művészeti vezető. Program. Tervek. Programfelelős. Flipchart. Jegyzetek. Témák. Elvek. Mesterkurzusok. Keretek. Intézményi. Pénzügyi. Levelek. Telefonok. Adatgyűjtés. Leírások. Műsorfüzet. Fordítás. Magyar. Angol. Román. Honlap. Morfondírozás. Tanulás. Fejlődés. Meghívók. Meghívottak. Listák. Sajtó. Szövegek. Interjúk. Rádió. Tévé. Internet. Facebook. Média. Csatornák. Posztok. Intrók. Afterek. Egyeztetések. Félreértések. Tévedések. Javítások. Feszültségek. Enyhülések. Döntések. Fenntartók. Támogatók. Költségvetés. Aggodalom. Pályázatok. Elszámolások. Táblázatok. Tanácskozások. Online tanácskozások. Partnerek. Terek. Helyszínek. Szolgáltatók. Önkéntesek. Rajongók. Partnereink. Csíkiak. Közönségünk. Zenészek. Szépek. Okosak. Soknyelvűség. Fegyelem. Összhang. Hangszerek. Bélhúrok. Pára. Eső. Akusztika. Kapcsolatok. Barátságok. Beszélgetések. Történetek. Személyiségek. Tükrök. Kérdések. Válaszok. Vélemények. Elvárások. Megfelelések. Ötletelések. Újítások. Elengedések. Meglepetések. Koncertek. Gyermekprogramok. Örömök. Mérgelődések. Tanulás. Fejlődés. Sikeríz. Szeretet. Felelősség. Megbecsülés. Folytonosság. Színvonal. Tapasztalat. Csapatmunka. Gondosság. Otthonosság. Fáradtság. Fáradhatatlanság. Műveltség. Küldetés. Kájoni. Örökség. Lokális. Európai. Egyetemes. Emberi. Zene.

 

Filip Ignác




Filip Ignác

Szakmailag és érzelmileg is szorosan kötődöm a fesztiválhoz. Mint előadó, majdnem mindenik kiadás során felléptem az utóbbi harminc évben, és mint művészeti vezető – 2008 óta – valamennyi kiadás tervezésében és kivitelezésében részt vettem. A fesztivál számomra barátokkal, hazai és külföldi zenészekkel való találkozást, tanulási lehetőséget, munkát és egyben családi programot is jelent. Egy kiadás lezárása után már megkezdődik a következő fesztivál tervezése, majd hazai és külföldi együttesekkel való kapcsolatfelvétel. Nagy öröm, hogy a gyermekeim is aktívan muzsikálnak, ami a fesztiválon és a nyári egyetemen való rendszeres részvételüknek is köszönhető.

Érdeklődésem a régizene iránt 1986-ra nyúlik vissza. Ekkor kezdtem furulyázni, barokk repertoárt gyakorolni és játszani. Később alkalmam volt fellépni hangversenyeken a Cantus Serenus régizene-együttes tagjaként és szólistaként több filharmonikus zenekarral. 1990-ben részt vettem az innsbrucki Régizene Fesztivál mesterkurzusán, ami nagy élményt jelentett számomra. Ekkor határoztam el, hogy azt a mintát itthon is követni kell, és ha erre valaha is lehetőségem nyílik, meg fogom valósítani. Pont tizennyolc év után, 2008-ban kaptam megbízást, hogy működjek közre művészeti vezetőként a Csíkszeredai Régizene Fesztivál megszervezésében. Tehát egy 18 éves álom beteljesedése vette kezdetét. Ekkor született meg a fesztivállal párhuzamosan zajló Régizenei Nyári Egyetem, az egyes fesztiválkiadások tematizálása, majd egy évvel később a Barokk Fesztiválzenekar ötlete, amely évente hazai és külföldi, barokk hangszeren játszó zenészeket egyesít egy hangverseny erejéig. Igyekszem azóta is a dr. László Ferenc tanár úrtól, a fesztivál korábbi művészeti vezetőjétől örökölt zenei és tudományos színvonalat megőrizni. Manapság a fesztivál a régió egyik meghatározó rendezvénye, kitűnő és lelkes szervezőcsapata révén sikerült országos és európai szinten elismert márkanevet létrehozni: a Csíkszeredai Régizene Fesztivált, valamint a Csíkszeredai Régizenei Nyári Egyetemet.

 

Boros Zoltán – Pávai István

A Régizene Fesztivál 40 év után. Emlékek és gondolatok

Negyven évvel ezelőtt indult útjára Erdélyben, Csíkszeredában a Régizene Fesztivál. Ezen a kerek évfordulón érdemes megemlíteni, hogy a romániai kommunizmus sötét, utolsó évtizede elején született, és ma is élő, virágzó fesztivált kik is indították. Az első két fesztivál műsorfüzetében szerkesztőként és rendezőként feltüntetett nevek a rendezvényt kiötlő, kezdeményező muzeológust (Miklóssy V. Vilmos), muzikológust (Pávai István) és tévés zenei szerkesztőt (Boros Zoltán) hivatottak jelezni. A következő években a szerkesztés, rendezés munkájához Simó József és Boér Károly csatlakozott, a máig érvényes grafikai szimbólum Mérey András alkotása, a műsorvezető rendszerint Boros volt.

A fesztiválhoz a Román Televízió Magyar Adása (be nem vallottan) társ­szervezőként járult hozzá. A televízió díszlettervezője, Gheorghe Raszovsky alakította ki a színpadképet, Carmen Raszovsky jelmeztervező teherautónyi történelmi jelmezt hozott Csíkszeredába, és azokba öltöztette a fellépő együtteseket. A magyar jelmezek sem hiányoztak, mert két évvel korábban forgatta Boros Zoltán a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium történetéről a Mondod-e még? című filmet, és az ahhoz készült 16‒18. századi magyaros ruhák még ott voltak a televízió jelmeztárában.

A fesztivál országos jellegét nemcsak a televíziós közvetítések jelezték, hanem a meghívottak összetétele is. A Magyar Adás szerkesztőségének anyagi támogatásával sikerült olyan nagyobb létszámú együtteseket is felléptetni a fesztiválon, mint a Marin Constantin vezette, nemzetközi hírnevű bukaresti Madrigál Kórus vagy a Román Rádió Kamarazenekara Bács Lajos vezényletével, aki másfél évtizeddel a fesztivál előtt elsőként dolgozta fel a Kájoni-kódex táncait.

A siker kulcsa az volt, hogy erdélyi fiatal magyar muzsikusok már jóval a fesztivál indulása előtt érdeklődtek a magyar zene korábbi századai, olyan zenei korszakok iránt, amelyek darabjai nem jelentek meg a hivatásos zenei intézmények, filharmóniák, zeneiskolák, konzervatóriumok repertoárjában. Az első erdélyi magyar régizene-együttest, a Camerata Transilvanicát a hetvenes évek elején a fiatalon elhunyt nagyváradi Babrik József alapította. A marosvásárhelyi Pedagógiai Intézet zenetanári szakán Brandner Nóra tanárnő szervezett és tanított be régizene-együttest, amely gyakran szerepelt koncerteken, a televízióban és a rádióban. A marosvásárhelyi Színművészeti Főiskola diákjai a hetvenes években rendszeresen jelen voltak a televízió régizeneműsoraiban, énekeltek, táncoltak, korabeli verseket, diákszínjátékokat, -dalokat adtak elő. A vajdahunyadi Zenés Karaván című tévéműsorban a vár lovagtermében Haáz Sándor együttese húzta a talpalávalót a régi magyar ruhába öltözött táncoló színművészeti főiskolásoknak, Szilágyi Enikő mondott Balassi-verset, Meister Éva Heltai Gáspár-fabulát, Szilágyi Zsolt virágénekeket adott elő a Tinódi együttessel stb. Kájoni Jánosról szólt Boros Zoltán egyik műsora az Énekben hallottam című sorozatban, ahol a táncokat a Musica Antiqua együttes adta elő, a zenét, képet Andrei Brădeanu rendező ötvözte művészi élménnyé. Induláskor tehát a fesztiválnak volt mire alapoznia.

1980-ban az első fesztiválon a következők léptek fel: Erdővidéki Camerata, Nagykárolyi Régi Zene Együttes, a kibővített Barozda Kájoni együttes néven (Csíkszereda), Musica Antiqua (Kolozsvár), Tinódi együttes, a Székelyudvarhelyi Kamarakórus és a Vox Humana kamarakórus (Sepsiszentgyörgy), Musica Rediviva (Bukarest), Valentin Farcaş, Nemes György, Száraz István klasszikus gitár, Elekes Emőke lant, Marta Joja spinét, Steliana Calos ének, Kozma Mátyás orgona.

A következő években szinte a földből nőttek ki az együttesek, a régizene mozgalommá szélesedett. A jelentkező új együtteseket a fesztivál zenei felelőse, most úgy mondanánk, zeneigazgatója meghallgatta, a legjobbak műsorba kerülhettek, vasárnaponként délelőtt pedig immáron külön hangversenyt kellett rendezni az ifjúsági együtteseknek. Szólt a dal, az erdélyi magyar és magyar vonatkozású zene hangszeres és énekelt darabjai ismét hallhatókká váltak, a gyerekek a régi diákdalokat fújták, a fiatalok társas szórakozásain megszólaltak a táncházmuzsika mellett a népszerű régi magyar világi énekeink is. Ebből a kezdeti korszakból fontos még megemlítenünk Borbély Zoltánt, a Marosvásárhelyi Rádió zenei szerkesztőjét, aki egyben a hangmérnöki feladatkört is ellátva örökítette meg az első fesztiválok hangzásvilágát, hozzájárulva ahhoz, hogy ezt a muzsikát szélesebb közönség is megismerhesse az éteren keresztül.

Az 1990-től indult új sorozat sikeresen használta ki a lehetőségeket, a színvonalas külföldi meghívottak nemzetközivé tették a rendezvényt, így a fesztivál mára már kiemelt helyet foglal el Közép-Európa zenei életében. Ilyen nagyságrendű, évenként jelentkező régizenei koncertsorozatként egyedülálló. A külföldi együttesek rendszerint egy-egy kis európai régió sajátos régizenei kultúráját hozták magukkal, mindenki a saját népének, népcsoportjának a zenéjével jelentkezett, ruházatban is igyekeztek jelezni a kort, ami emelte a fesztivál hitelességét. Ugyanakkor a legkiválóbb magyarországi és hazai együttesek, előadók is rendszeresen jelen voltak a hangversenyeken. A fiatalok képzésére az 1990-ben újraindított fesztivál szervezői is gondoltak, ezért alakult meg a Régizenei Nyári Egyetem, amely egyedi alkalmat nyújt a beiratkozóknak arra, hogy a műfaj szakmai kiválóságaival találkozhassanak. Zenetanárokkal, előadóművészekkel hangszeres továbbképzés folyik, kórustanítás, olykor még táncoktatás is, és végül egy színvonalas vizsgaelőadás.

A fesztivál kezdeti időszakában külföldi együttesek meghívására nem volt lehetőség, de a korabeli műsorfüzetekből látható, hogy jelentős arányban jelen volt a nyugat-európai régizene is a koncerteken. Az akkori repertoárból viszont elmaradhatatlan volt az erdélyi és a tágabb kelet-európai környezet dallamkincse. A 16‒19. századi magyar dallamvilág messzemenően megállja a helyét nemzetközi vonatkozásban is, még csak nem is mint valami kuriózum, hanem mint az összeurópai zenei műveltség szerves része. Tinódi Lantos Sebestyén remek dallamait bátran sorolhatjuk a korabeli európai daltermés javához. Van olyan 16. században nyugaton feljegyzett táncdallam is, amely akkoriban Franciaországban divatos volt, de egy századdal később ott már elfeledték, míg a Kájoni-kódex megőrizte, sőt az erdélyi néphagyományban is fennmaradt. Utóbbi tény azt is bizonyítja, hogy Kájoni nem egy múló erdélyi zenekultúra emlékeit örökítette meg, hanem a korabeli élő muzsika darabjait jegyezte föl.

A korábbi századok hazai közdalainak, népszerű táncdallamainak egy része nyugat-európai műveltségű muzsikusok révén került hozzánk. Ezekből hamarosan sajátos regionális zenei stílus alakult ki, amelynek további darabjait többnyire hazai zenekedvelő arisztokraták, városi polgárok szerezték. Jó lenne tehát minden lehetséges alkalmat megragadni népszerűsítésükre, hisz a legtöbb ilyen dal ma nemcsak koncerteken, hanem családi, társasági eseményeken, kiránduláson, iskolai ünnepélyen is szerepelhetne. A hajdani diákdalokat, kuruc dalokat eleve csoportos éneklésre szánták. A korabeli kollégiumi diákság énekelve indult el Gergely vagy Balázs napján az első osztályba gyerekeket verbuválni, vagy ünnepnapok előestéjén felköszönteni a tanárokat, gazdákat, meg a kollégium szükségleteire gyűjteni, ma úgy mondanánk, hogy fundraising-körútra.

Tisztelettel és szeretettel tekintünk a fesztiválszervezők eddig befektetett munkájára, a szakmai színvonal, a műfaji tisztaság biztosításáért, a nemzetközi zenei életben joggal elnyert előkelő minősítésért. Ugyanakkor szeretnénk ajánlani számukra, hogy a Régizenei Nyári Egyetem keretében, ha lehet, essen nagyobb hangsúly az énekelt magyar régizene oktatására, a fiatalok körében való népszerűsítésére. Emlékszünk olyan záróünnepélyre is, ahol egy háromórás rendezvényen összesen két magyar dal hangzott el, pedig a nyári egyetem egyedi alkalom lehetne arra, hogy a nemegyszer száznál több beiratkozott gyerek, fiatal olyan zenei képzésben részesüljön, amely nemcsak az általános zenei műveltségéhez, hangszertudásához járul hozzá, hanem ezen belül zenei anyanyelvünk értékes történelmi fejezeteit is megismertetné. Közkinccsé válhatna egy olyan magyar zenei repertoár, amely nemcsak arra érdemes, hogy a kódexek megőrizzék, a koncertek közönsége megtapsolja, hanem arra is, hogy aktív zenei műveltségünk, saját daltudásunk részévé váljon.

A Régizenei Nyári Egyetem keretei között mindössze arra lenne szükség, hogy egy zenetanár felvállalja, hogy a bármilyen hangszerképzésre vagy a kórusba jelentkezett gyerekeket, fiatalokat ilyen dalokra is tanítsa. Így érezhetővé válna, hogy a fesztiválnak a koncerteken nyújtott zenei élményen túl közösségformáló kisugárzása is van, hogy a székelyföldi fiatalok anyanyelvi zenekultúrájának gazdagítását is szolgálja.

Egy kis fantáziával elképzelhetjük egy ilyen fesztivál zárókoncertjét a Mikó-vár udvarán. A közönség sorai közt és a körfolyosón ott lenne az a száz egynéhány gyerek és fiatal, aki részt vett a Régizenei Nyári Egyetem képzésein. A koncertet záró magyar együttes műsora végén ők is bekapcsolódnának az éneklésbe, sőt a közönség, amely bejövetelkor megkapná egy szórólapon a műsorzáró dalokat, együtt énekelhetne az együttessel és a fiatalokkal. Zengne a dal, zengne a Mikó-vár. Ha szükséges, a Csíki Játékszín valamelyik rendezője is bizonyára szívesen besegítene. Nem mi találjuk ki ezt a műfajt, nyugat-európai fesztiválokon is művelik. Magyarországon például a Kórusok éjszakája végén a közönség éjféltájt a közös énekléstől is feltöltődve, egy csodálatos mesebeli, éneklő, zenélő város emlékét viheti haza.

Megvolt a Kájoni-évforduló, megvolt – a járvány miatt sajnos csak szűkösebb lehetőségekkel – ez a negyvenedik, jubileumi fesztivál. Új évtized kezdődik, remélhetőleg ismét álarcok nélkül, és nem látjuk akadályát annak, hogy a fesztivál részeként működő Nyári Egyetem felvállalja a genius loci, a hely szelleme és a polihisztor Kájoni János öröksége által sugallt ars poeticát: akkor lehetünk az egyetemes európai kultúra szerves része, ha hozzá tudjuk adni a magunkét is.

Félreértés ne essék, tisztelettel tekintünk a szervezőkre, rendezőkre, a rendszeresen visszatérő vendégtanárokra és művészekre. Különleges érzés számunkra látni, hogy egy negyven évvel ezelőtti kezdeményezésből létrejött fesztiválnak ma is van folytatása, sőt egyre jobban kiteljesedik. Szembeállítani sem szeretnénk az első régizene fesztiválok műsorpolitikáját a mostanival. Amit javasolunk, azt nem valami helyett gondoltuk, hanem kiegészítésképpen, mert szerintünk növelhetné a rendezvény hatását, kisugárzását. Nem beszélve arról, hogy a Hargita Megyei Kulturális Központ művészetpártoló szerepe mellett közművelődési küldetését is szélesebb spektrumon tölthetné be.

(Megjelent a Hargita Népében, 2020. június 29-én.)

 

Benkő Judit

Fesztiválok, élmények, visszatérések




Benkő Judit

Kicsit ijesztő elgondolni, hogy idestova negyven éve annak, hogy felfedeztem a Csíkszeredai Régizene Fesztivált, és úgy általában a régizenélést, amely operarajongóként nemigen került addig a figyelmem középpontjába. Az élményt csak fokozta az, hogy a régi muzsikák kedvéért pár napra teljesen átlényegült a Mikó-vár, amelynek udvarára sajátos, múltidéző hangulatot varázsoltak a korhű ruhák, s a számomra akkor még újdonságként csengő régi hangzások.

Bár repertoárja nem régizenei vonatkozású volt, néhányszor szerepelt a fesztiválon a Villanella elnevezésű női kamarakórus (amelynek csíkszeredai zenetanárként magam is lelkes tagja voltam); pár éve jutott el hozzám is az a fotó, amelyen (bizonyára tévéfelvétel céljából) a vár közelében „énekelünk” (gondolom, playback lehetett, mert akkoriban a Magyar Adás számára Boros Zoltán vezetésével a hangfelvétel mindig külön készült), ráadásul azokban a régmúlt idők eleganciáját idéző ruhákban parádéztunk, amelyeket akkori kolleganőm, Kovács Katalin emlékei szerint a Madrigál kórus kölcsönzött nekünk. A fesztiválhoz kapcsolódott utóbb évekig tartó együttműködésem A Hét című folyóirattal: első fesztiválbeszámolóim közlése után, bár a fesztivált elhallgattatták, Barabás István évekig „rendelt” tőlem zenei tárgyú írásokat a lap számára.

*

Már a Kolozsvári Rádiónál dolgoztam, amikor több éves kényszerszünet után újraindult a fesztivál, ám mégsem riporterként tértem vissza 2009-ben, hanem László Bakk Anikó szervezésének köszönhetően azért, hogy az akkor már működő nyári egyetemen egy előadás keretében bemutassam Brassai Sámuel frissen restaurált csellóját, amely az Amaryllis Egyesület kezdeményezése eredményeként akkoriban kezdte hallatni a hangját. Kostyák Előd gordonkaművész kezében a gordonka fényesen bebizonyította, hogy a tudós a hangszervásárlásban is szakértőnek bizonyult.

*

Időközben hosszú távon is sikerült visszatalálnom, s a Kolozsvári Rádió szerkesztőjeként, két éve pedig a HangfüggőKert Podcast házigazdájaként nyári programom fontos része a Csíkszeredai Régizene Fesztivál, s csak azért nem tudom végighallgatni, mert két határozott egyéniségű kutyusomat csöppet sem könnyű több napra értő és erős kezekre bízni.

Akárcsak régen, mostanság is annak örülök legjobban, ha szép az idő, és az együttesek a várudvaron muzsikálhatnak, s mindig kíváncsian várom, milyen érdekes, izgalmas téma köré rendeződik majd a program. A mosolygós, legapróbb részletekre is figyelő szervezéshez is csak gratulálni tudok: legfrissebb beszámolójában Elena Maria Șorban muzikológus találóan nevezte „mágusoknak” a fesztivált szervező (Filip Ignác – Ferencz Angéla – Fazakas Gabriella) csapatot.

És elárulhatom, a fesztiválozásnak az is jólesően fontos része számomra, hogy gondolatébresztő, sörikék elkortyolgatásával is kiegészített beszélgetésekben gazdag estékre is feltétlenül számíthatok.

 

Kovács Gábor




Kovács Gábor

A Csíkszeredai Régizene Fesztivál számomra a csoda, a variáció és az állandóság. Szakmai tevékenységem három alappillérét, a hangszeres kamarazenét, a történelmi táncot és a kamaraéneket egyaránt művelhettem itt. A Régizene Fesztiválon először 1990-ben jártam a Békefi Antal vezette Szombathelyi Régizene Együttes furulyásaként és táncosaként. (Nemcsak az élményektől „dobtam egy hátast”, hanem a Mikó-vár eső utáni vizes színpadán egy délceg(nek szánt) gaillarde közben fizikailag is – a televízió archívumában talán meg is van a felvétel…) Mivel ’90 tavaszán már megjártuk Erdély több városát egy koncertsorozat keretében, és megismerkedtünk az akkori erdélyi régizenei élet több vezető személyiségével, a fesztiválra már ismerősként jöttünk. (Örök emlék marad az eufórikus hangulatban az akkori Hargita Szálló szűk folyosóján éjszaka rögtönzött táncház…) A következő látogatásom 1997-ben volt, amikor három szombathelyi főiskolás tanítványommal I Vagabondi néven énekeltünk 16. századi chansonokat, madrigálokat. A fesztivál viszonylag rendszeresebb résztvevőjévé akkor váltam, amikor Filip Ignác vette át a művészeti vezetést, és elindult a mesterkurzusok sora, ahol az első időkben a historikus tánc kurzus vezetőjeként vettem részt. 2016-ban (a helyi Ványolós Andrással kiegészített) szegedi „…canticum novum” ének­együttessel adtunk koncertet (a kis terem annyira tele volt, hogy a földön ülő első sor közvetlenül a lábunk mellett hallgatta Dowland, Gesualdo és Ferrabosco mesterműveit. Később két alkalommal volt szerencsém kórus-karvezetés kurzust tartani. (Soha nem fogom elfelejteni a résztvevők odaadó és inspiráló figyelmét, amelynek nyomán létrejött az utolsó délután a próbateremben a Rore-madrigál többünket könnyekig megindító előadása.) Volt emellett élvezetes összedolgozás a kurzus hangszeres hallgatóival, volt reggeli tánctanítás és záró táncház, valamint van (és ez már megmarad) az a kis büszkeség, hogy a történeti táncolás első magvait vagy harminc éve én hinthettem el Erdélyben.

 

Boér Károly

Az egybeírt régizene




Boér Károly

Ezzel a történettel még tartozom a régizene-fesztiválok és a „fogalom” megteremtésének körülményeiről, melyekről még nem esett szó. Most röviden azt foglalom össze, hogy miként alakult a magam viszonya a régmúlt korok zenéjével. A döntő pillanat számomra az 1979-ben Csíkszeredában megrendezett In memoriam Kájoni János régizenei hangverseny volt. Akkoriban még szó sem volt a későbbi régizene-fesztiválokról. Még az álmok szintjén sem.

A Csíkszeredai Régizene Fesztivál előfutára tagadhatatlanul ez az 1979-es kísérlet volt, amely Kájoni János születésének 350. évfordulóját köszöntötte. Érdekes, hogy az első Mikó-várbeli, szabadtéri régizene-hangverseny ötletgazdája még csak nem is zenész volt: a lelkes, és sajnos azóta már eltávozott muzeológus, Miklóssy-Vári Vilmos agyából pattant ki az ötlet, de ott volt már körülötte néhány alaposan képzett, szakavatott muzsikus is, elsősorban Pávai István és Simó József, akik a kiváló kezdeményezést később a régizene országos ünnepévé, fesztiváljává tették. Jómagam 1979-ben már eljutottam erre a mondhatni korszakalkotó hangversenyre, és nagyon megragadott a hangulat, a lelkes társaság, magam is szerettem volna részesévé válni a gyorsan kibontakozó régizenei mozgalomnak. Tulajdonképpen már kolozsvári zeneakadémista koromban is valahogyan erre készültem: a klasszikus gitár után a lantot vettem a kezembe, szeretett tanárom, néhai Vermesy Péter jóvoltából, akinek volt egy csodálatos hangszere, amit egyszer csak úgy a kezembe nyomott: tanulj meg bánni vele. Virágének- és madrigálátiratokat kísérleteztem ki, barátaimon keresztül pedig később lemezeket, kottákat, szakkönyveket szereztem be, ilyenformán már 1979-ben elfogadhatóan tudtam tájékozódni a régizene világában, itt-ott fel is léptem, ismergettek már, így hát gyorsan összebarátkoztam a csíkszeredaiakkal. Aztán 1980 nyarán ismét Csíkszeredába jöttem, természetesen a régizene-fesztiválra: immár elvégeztem a zeneakadémiát, sőt, okleveles pedagógusként már ki is neveztek énektanárnak, de nem ehhez fogtam, mert én már muzsikusnak éreztem magam, régizenésznek, ebben a világban éreztem fantáziát, láttam tennivalókat. Pávai Istvánnal beszélgettem a terveimről, vele ekkorra már közeli barátságba kerültem. Az ő segítségével sikerült is bejutnom a Csíkszeredai Régizene Fesztivál alkotóműhelyébe, és szinte észrevétlenül az akkor már profi szinten működő Kájoni együttesben találtam magam lantosként, hegedűsként, énekesként. Itt Simó József irányítása mellett kezdtem el dolgozni, örömmel, lelkesedéssel. Aztán megérkezett Csíkszeredába a sajnos már néhai Kostyák Alpár is, aki a régizene mellett kiváló népzenészként is működésbe lépett. Gyönyörű, termékeny, lobogó esztendők jöttek: együtt gondolkodva kezdtük el építgetni a második Csíkszeredai Régizene Fesztivált. 1981 elején jártunk: hangversenyre készült a Kájoni együttes, s közben javában épült az újabb fesztivál, amelynek – továbbra is együtt gondolkodva – megtaláltuk a máig is érvényes, teljesen egyedi karakterjegyét, a „régizenét”, így, egybeírva. Talán nem tűnik ez ma már annyira jelentőségteljes, fontos dolognak, ám erre a „márkanévre” már akkor felfigyelt néhai László Ferenc muzikológus professzor, a fesztivál későbbi művészeti vezetője, aki kiváló elemzést is írt erről, azt hangsúlyozva, hogy immár megszületett az a terminus, amely köré majd tovább lehet építkezni. Ezt is együtt gondoltuk ki: úgy okoskodtunk, hogy „régi zene” tulajdonképpen mindaz, ami nem kortárs-zene, azonban a „régizene”, egybeírva, kizárólag a kezdetektől a korabarokkig terjedő időszak zenéje, azé a korszaké tehát, amely „nem szerepel az átlagos hangversenygyakorlatban”, különös tekintettel a magyar zenei emlékekre. Erre az elképzelésre építkeztünk a továbbiakban. A mindig segítőkész László Ferenc kötött össze bennünket a kiváló, a régizene irányában is elkötelezett szebeni szász Philippi muzsikuscsalád tagjaival, akik később szívesen vállalták a csíkszeredai fellépést. De azért voltak apró véleménykülönbségek: jól emlékszem még, amikor úgy 1981 januárjában, először beszéltem telefonon Kurt Philippivel, a szebeni–brassói–kolozsvári Cantus Serenus régizene-együttes vezetőjével, ő egy teljes Vivaldi-műsort kínált, mire én elmondtam neki, hogy mit is értünk mi „régizenén”, mire egykettőre ránk hangolódott, és egy Hon­te­rus-válogatást ajánlott, amit természetesen örömmel fogadtunk. Ebben a produkcióban lépett fel Philippiék mellett Hanke Katalin hegedűművész, valamint viola da gambásként Ilse L. Herbert gordonkaművész, László Ferenc felesége, a kolozsvári Zeneakadémia tanára is. Nagyon fontos szerepet játszott továbbá a kiváló kolozsvári fuvola- és blockflöteművész, Majó Zoltán vezette Musica Antiqua együttes is. Így indult útjára a fesztivál. Ugyanekkor kerültünk kapcsolatba Boros Zoltánnal, a Román Televízió magyar nyelvű adásának szerkesztőjével, ma is jóbarátommal, aki nélkül, ma is felelősséggel állítom, a régizene-fesztivál meg sem valósulhatott volna, továbbá Borbély Zoltánnal, a marosvásárhelyi rádió zenei szerkesztőjével, a kiváló hangmérnökkel, akiből alig tíz év múltán rádiós kartársam lett. Így indult útjára a fesztivál.

Ezekben a kezdeti időkben alapozódott meg tehát az egybeírt „régizene”, mint fogalom tartalma és jelentésége, amely napjainkban, kibővülve és kiváló muzsikusokkal gazdagodva, Filip Ignác művészeti igazgató irányításával, évről évre csak növeli a csíkszeredai nagy kezdeményezés fényét, hírnevét.

 

Hanke Katalin




Hanke Katalin

Talán úgy fogalmazhatnám meg röviden a választ, hogy ez a fesztivál, amelynek 42 év óta részese vagyok, szakmai életem és emberi kapcsolataim reneszánszát jelenti.

Első fellépésem a Csíkszeredai Régizene Fesztiválon 1981-ben egyidejű a brassói Cantus serenus régizene-együttesbe való belépésemmel és a szakmai megújulással. A kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémia hegedű szakos végzőseként már öt éve a brassói, azonos nevű filharmónia szimfonikus zenekarának tagja voltam, amikor az 1973-ban alakult Cantus serenus befogadott. Egy hazai szokványos zenekarban (akárcsak a hangszeroktatásban) akkoriban szóba sem került a historikus zenélés. Számomra a Cantus serenus által megnyílt az út egy új zeneértés, mondhatnám zenei újjászületés felé. Bár ez az együttes főként barokk zenére szakosodott, és Brassóban eléggé elszigetelten működött, a szeredai fesztiválnak köszönhetően a reneszánsz zene is bekerült a repertoárjába, és végre kapcsolatba kerülhettünk régizenész kollégákkal. Olyan barátságok, szakmai kapcsolatok születtek, amelyek a mai napig tartanak.

Az utóbbi években fordítóként veszek részt a fesztiválon. Ez a „karrierem” a Kolozsvári Zenekadémián szervezett Bach Akadémián indult, ahol németországi tanárok vezetésével ­Bach-művek kerültek előadásra. A vonós­zenekari kurzuson, ahová diákjaimat is vittem, önkéntesen tolmácsoltam. Ulrike Titze, a zenekar vezetője rögtön megkedvelte a székelyföldi diákokat, kettőt közülük meg is hívott közös nyári zenélésre. Néhány év múlva Ulrike állandó résztvevője lett a szeredai fesztiválnak. Természetesen fordítottam neki, mondhatni reggeltől estig, zenekarban, kurzuson. Örömmel töltött el, hogy része lehetek a csodának, ahogy egy szokványos zenekarhoz szokott hangszeresekből álló együttes profi barokk zenekarrá alakul, és próbáltam sziporkázó szakmai ötleteit hűen lefordítani. A nyári egyetem tanárainak, diákjainak fordítani olyan, mintha minden kurzus részese lennék. Úgy érzem, mintha régizenész múltam jutalma lenne, hogy fordítóként évente részt vehetek a fesztivál koncertjein, találkozhatok régi és új régizenész barátokkal és a kurzusokon (ahová természetesen én is csábítom a diákjaimat) örülhetek annak, hogy sok lelkes fiatal fedezi fel a régizene szépségeit és fontosságát.

Számomra a fesztivál – a nosztalgia mellett – a szakmai, emberi hazatérést és felfrissülést jelenti.

 

Gyulai-György Éva




Gyulai-György Éva

A Csíkszeredai Régizene Fesztivál egy új életformát adott nekem, az életem részévé vált az eltelt 35 év során.

A zeneszeretetet a családból hoztam (édesapám a híres szászrégeni hangszergyár hegedűkészítő mestere volt), ezért értelemszerűen belenőttem a zene világába.

A régizenével való kapcsolatom Marosvásárhelyen, a Zenepedagógiai Főiskolán kezdődött, ahol az erdélyi régizenei élet meghatározó alakja, Brandner Nóra tanárnő hatására örökre eljegyeztem magam a reneszánsz muzsikával. A sors kegyes volt, mert Barótra kerülve, fiatal zenetanárként már szinte az első héten bekerültem az egykori Erdővidéki Camerata régizene-együttesbe, amellyel 1980-tól jelen voltunk a Csíkszeredai Régizene Fesztiválon. A fesztivál beszüntetése után mi is szétszéledtünk, de 1988-ban Kolozsvárról hazaköltözött barátaim kezdeményezésére megalakítottuk a Kájoni Consort régizene-együttest. 1990 óta (egy év kimaradást leszámítva) ott voltunk/vagyunk minden évben.

Hálát érzek azért, hogy fiatalon bekerülhettem a fesztivál bűvkörébe. Mindig egy biztos pont volt az együttes életében, és rendkívül nagy kihívás! Célkitűzést, motivációt adott, új feladatok elé állított és állandó fejlődésre ösztönzött. Az aktív zenélés mellett kiváló koncertlehetőséget is kaptunk, ugyanakkor nemzetközileg elismert zenészeket hallhattunk, és nem utolsósorban kiváló lehetőséget arra, hogy évről évre találkozhassunk barátainkkal, zenésztársainkkal, megosztva gondolatainkat, érzéseinket. Talán éppen ezek az emberi kötődések teszik különlegessé más rendezvényekhez képest. Ilyen megvilágításban számomra a fesztivál egy olyan ajándék, melyet minden évben nagy örömmel és izgalommal várok.

Köszönöm a szervezőknek, hogy valamennyi alkalommal meghívnak, közvetlenségük, odafigyelésük a kiváló szakmai tudás bizonyítéka. Kívánom, hogy még sokáig végezhessék nemes munkájukat.

 

Csörsz Rumen István

„Csíkszereda” a folytonosságot jelenti számomra. Csak azért teszem idézőjelbe, mert a város és a fesztivál neve teljesen összenőtt bennem. A belső hangomon is keveredik. Ám ezen nincs miért csodálkozni: huszonegy éves koromban játszhattam itt először, most meg lassan az ötvenhez érkezem. Azóta szinte minden évben jártam itt, néha többször is. Belső táj, belső közösség lett, állandó szereplőkkel: a házigazdákkal, a csak itt, évente egyszer elérhető barátokkal és persze saját zenekarunk, a Musica Historica tagjaival, akikkel mindig együtt utazunk, sürgölődünk, muzsikálunk, tanítunk. Esténként, a koncertek után sokórás beszélgetések zajlanak sörözgetéssel, fáradt feldobottságban. Kiszakadunk mindabból, amit otthon csinál az ember – és beszakadunk egy másik, magával ragadó univerzumba.

Lázár Ervin megteremtette a Négyszögletű Kerek Erdőt, Csíkszereda pedig a Sokszögű Kerekasztalt. Mellé ülve mindenki lovaggá válik egy kicsit, noha Artúr király sosincs jelen személyesen. Mintha csak a távolból ösztönözne minket: üljetek le, beszélgessetek. Engedjetek ki, hogy be tudjatok engedni. A zene lépcsőháza, fényudvara legyen a szívetek. Ne sajnáljátok az időt, mert közös.

Mintha saját városunk lenne a városban, pedig csak a Korona Szálló udvarán üldögélünk, saját és egymás szokásainak rabjaiként. Feloldódunk valamiben, ami épp ebből az oldódásból nyeri erejét. Ez messze túlmutat a régi muzsikán, ám kicsit arról is árulkodik, hogy nem akármilyen műfaj képes ilyen csodákra. Közösségeken túli közösséget teremt, összehozza az előadót és a nézőket (akik zöme maga is muzsikus), átlép az előadás és a befogadás gyakran vitatható és meg is vitatott kérdésein. Tanít és tanítani enged.

Ezt jelenti „Csíkszereda”. És a múltunk szereplőit, igaz barátokat, mestereket. Sokan ma már egy elérhetetlen világban vannak, de valaha itt ülhettünk, együtt. Váli József, a hajdani főszervező, a muzsikusok közül Deák Endre, Enyedi Zsolt, Brandner Nóra, Kobzos Kiss Tamás, Kuncz László, Kátai Zoltán, Vass Berenisz, a külföldiek közül René Clemencic, Eberhard Kummer, René Zosso, Paolo Cecere… A régizene arra figyelmeztet, néha hunyorogva, néha torokszorítón, hogy minden régi. Mi magunk is régiek vagyunk, lassan egybeírható módon régiemberek. „Milyen vén a világ!” – sóhajt fel Csontváry a legendás Huszárik-filmben. De látjuk a Nyári Egyetemre érkező ifjak sokaságát is, akikben tovább él az ő tudásuk, aztán a miénk, sőt már az utánunk jövőké is. Ők majd kikerekítik az asztalt.

 




Vitárius Piroska

Vitárius Piroska

Az első, boldog emlékem a Fesztiválról a kilencvenes évekre nyúlik vissza, amikor a Musica Profana együttes tagjaként léptem föl a Mikó-várban. Nem terhelem az olvasókat a vicces történetek sorozatával – el lehet képzelni, hogy fiatal zenészek milyen jól érzik magukat egy ilyen többnapos kiruccanáson.

Sok évvel később, túl egy újabb csíkszeredai Musica Profanás fellépésen, 2013-ban felkérést kaptam Filip Ignáctól, hogy barokk hegedűt tanítsak a Nyári Egyetemen. Azóta, a koronavírus okozta kényszerpihenőt leszámítva, minden évben „hazajárok”.

Megdöbbentő és megható a szervezés gondossága, a hivatásos és önkéntes segítők türelme, kedvessége, a fesztivál programjának (már a műsorfüzetnek is!) az igényessége. A sok-sok zene mellett mindig külön várom az izgalmas, régizenei tematikájú előadásokat.

Egész évre töltekezem abból a szeretetből, amit a tanár kollégáktól, a tanítványoktól, a régi ismerősöktől kapok. A Korona Szálló asztalainál esténként megváltjuk a világot – de legalábbis nagyon örülünk egymásnak. Vannak olyan budapesti kollégák is, akikkel otthon, tanév közben esélytelen találkozni, így alig várjuk a kinti, szokásos nagy beszélgetést.

Hála Istennek minden évben sokan jelentkeznek a kurzusomra. Szűk egy hét alatt koncertképes produkciókat kiállítani, személyes útravalót adni és valamilyen átfogó képet nyújtani a hegedülés historikus aspektusairól – mindez nagyon kimerítő, de nagy katarzist tartogató kihívás. A különböző korú és felkészültségű, különböző helyekről érkező tanítványok mind másféle feladatot jelentenek. A régizene olyan sok arcát mutatja! 

Nem is lehet máshogy befejezni ezt a kis beszámolót, mint hogy még sok-sok, boldog csíkszeredai nyarat kívánok magamnak és mindenkinek!

 

Az összeállítás szerzői: Benkő Judit – muzikológus, rádiós szerkesztő, Kolozsvár; Boér Károly – rádiós műsorvezető-szerkesztő, Marosvásárhely; Boros Zoltán – filmrendező, zeneszerző, Marosvásárhely; Csörsz Rumen István – kutató, a Musica Historica együttes vezetője, Budapest; Dáné Tibor Kálmán – művelődésszervező, ny. főszerkesztő, Kolozsvár; Ferencz Angéla – művelődésszervező, a Hargita Megyei Kulturális Központ igazgatója, Csíkszereda; Filip Ignác – gimnáziumi és egyetemi tanár, a Csíkszeredai Régizene Fesztivál művészeti igazgatója, Sepsiszentgyörgy; Gyulai-György Éva – zenetanár, Barót; Hanke Katalin – egyetemi zeneoktató, régizenész és fordító, Brassó; Kovács Gábor – egyetemi oktató, Szeged; Pávai István – népzenekutató, Budapest; Vitárius Piroska – hegedűművész- tanár, Budapest.




A Hortus Musicus koncertje a Csíkszeredai Régizene Fesztivál 2022-es kiadásán. Szigeti Vajk István felvétele

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Reményi Ede, eredeti nevén Hoffmann Ede, 195 éve született és 125 évvel ezelőtt fejezte be földi pályáját. A világ öt kontinensén ismert, virtuózként emlegetett, és Viktória királynő „udvari virtuóz” címmel kitüntetetett hegedűse volt. Testvére, Reményi Antal 1848–49-es honvédszázados.

Április utolsó hetében a Kolozsvári Magyar Opera két gyermekelőadást is bemutatott, mindkettőt Toadere-Kovács Dalma vezénylete és elgondolása alapján állítottak színpadra. Az előadás beharangozója szerint Engelbert Humperdinck Jancsi és Juliska című gyermek­operáját az elemi osztályosoknak, míg Gaetano Donizetti Don ­Pasquale operájának egy átalakított változatát az 5–12. osztályos korcsoportnak ajánlották.

A szabad játék örömforrás és egyfajta létezési forma. A kisméretű bunraku bábok és a hagyományos árnyfigurák, amelyek a Rumi László által rendezett Árnyak színháza című előadás szereplői, mondhatni Ofélia égi játszótársai. És a színpadi téren túl az izzó képzelet, az egymásba pörgő világok és a tündöklő varázsmókák különös figurái, akik a mesék hetedhétországából érkeznek meg az idős súgónő otthonába.

Az októberi ősbemutató óta kivételesen nagy népszerűségnek örvend a Kolozsvári Magyar Opera legújabb előadása, a Sándor Mátyás című musical. December 11-én a nem csak kolozsváriakból álló közönség ebben a naptári évben utoljára járhatott csodájára a Kerényi Miklós Gábor (Kero) Kossuth-díjas rendező kezdeményezésére létrejött előadásnak. Ebben a produkcióban Kerényi alkotótársai Szemenyei János, Cseh Dávid Péter és Mikó Csaba.

Amikor színpadon játszunk, a teljesítményünk nagyban függ a közönségtől is. Ha a közönség csak ül, passzív és teljesen csendben van, az egy vígjátéknál akár kínossá is válhat. Viszont egy közönség még lehet nagyon éber attól, hogy csendes. Ilyenkor szinte magunkon érezzük a nézők figyelmét, néha csak állunk a színpadon, és nem értjük, mitől vagyunk úgy felpörögve.

Az emberekhez mindig is általában nyitottan viszonyult, ez érződik a képein, hiszen ugyanazzal a nyitottsággal fordultak őfeléje is. Ma is zavarja viszont, hogy annak idején nem tudott több időt tölteni Mérában, úgy érzi, nem ismerte meg kellőképpen azt a világot. Ennek viszont van előnye is – ha a fotóalanyok tudtak volna a jöveteléről, alaposabban felkészülnek a fényképezésre, és a fotók már nem tükröznék a hétköznapok valóságát. „Olyanok ezek az emberek, olyan ruhát is viselnek, ahogyan munka vagy más elfoglaltság közepette találtam őket” – fogalmazott.

Első alkalommal rendeztek Bach-maratont Kolozsváron, a 337. éve született zeneszerző műveit tizenkét órán át – reggel 9-től este 9 óráig – játszották a Pietati evangélikus templomban. A rendkívül változatos műsort Johann Sebastian Bach műveinek széles repertoárjából válogatták. A maraton programja többek között azért is volt különleges, mert egyetlen koncerthelyszínen három billentyűs hangszer szólalhatott meg: orgona, csembaló és zongora.

Székelyhid színház

A Valahol Európában című előadással avatták fel idén augusztusban a székelyhídi Szabó József Ódzsa Városi Színházat, így a hetvenes évek után először ismét bérletes előadások kerülnek színpadra a partiumi kisvárosban. A nagyváradi Szigligeti Színház társulatai öt darabot hoznak el az idei évadban a kibővített és felújított érmelléki színházba, a helyiek pedig kis túlzással „színházi lázban” égnek, hiszen a vándorbérletek nagy része röviddel a meghirdetés után elkelt. Az épület felújításának nehézségeiről, a székelyhídi színi élet múltjáról, valamint a további tervekről a Szabó József Ódzsa színház igazgatójával, Fekete Katalinnal beszélgettem.

A tavalyi évet, főként így utólag, sok szempontból zárójelként élem meg. Főleg a bulik tekintetében. Emberek vagyunk, igényünk van a szórakozásra, a közösségi programokra, a táncra, az énekre, a zenére. Idén végre újra megélhetjük mindezt, minden porcikánkkal belevethettük magunkat a nyárba, és azt hiszem, az augusztus 13–15-i hétvége kárpótolt egy kicsit minden elmulasztott tombolásért.

kolozsvár kőszínház

Nemrég, márciusban tartották meg A színház közös tere – a közös tér színháza című többnapos rendezvénysorozatot – csak részben Kolozsváron, és főként az online térben –, amelynek időzítését a magyar színházművészet céljaira szánt, egykori Farkas utcai épület, a kőszínházként emlegetett teátrum felavatásának-megnyitásának kétszázadik évfordulója indokolta.

a csajod zenekar

Az 1970 és 1973 között évente megrendezett zenei eseményen kizárólag saját szerzeményekkel lehetett fellépni, a feldolgozásokat tiltották, ám a zenei műfaj nem volt megszabva. Négy fesztivál után az 1974. évit az akkori hatóságok már nem engedélyezték. 17 évi kihagyás után, 1990-ben a fesztivált újra megszervezték, ám anyagi források hiányában a sorozat ismét megszakadt. Az 1973. évi fesztiváltól 45 év telt el, amikor 2018-ban újraindult a sorozat. A siculus a székely név latin változata, egyértelmű tehát, hogy a helyszín Erdély, ezen belül pedig Székelyudvarhely.

Meister Éva színművésznő

Oda kellene figyelni a szabadfoglalkozású színészekre, akik a versek és az irodalom szószólóiként az országjárást választották, hogy a vidéket is kiszolgálják. Szabadúszóként mindenhonnan kizárják őket, se színházuk, se intézményes támogatottságuk nincs, így a szakma is alig vesz tudomást róluk. Meister Éva színművésznő harminc éve hűségesen szolgálja műsoraival a Kárpát-medence magyarságát. 2020-ban a világjárvány sem tudta leállítani, harmadmagával járta a világot, mert azt vallja: „Szolgálni kell! Ez a feladatom.”

Szabo Tibor színművész, Weöres Sándor Színház

Szabó Tibor András színművész a Szilágy megyei Kárászteleken született 1957. október 13-án. Akkoriban a falu teljes lakossága magyar anyanyelvű és római katolikus vallású volt. Másfél éves volt, amikor a család a Nagykároly melletti Klára tanyára költözött (1959), öt évvel később (1964) pedig a városba. Nagykárolyban nőtt fel, és ott élt harminchárom éves koráig.

Az új színügyi bizottság a szatmári Városi Színház nevét 1945. július 10-től Népszínházra változtatta. A bizottság nyilatkozata szerint: „a legmesszebbmenő erkölcsi támogatásba kívánja részesíteni a színjátszást és arra törekszik, hogy a nép nevelő intézménye legyen.” Már nem a városé volt a szatmárnémeti magyar színjátszás, mert egy ideológia fogságába kényszerítette a hatalom, amely 1990-ig nem engedett kegyetlen szorításából.

Szeretjük a hajdani események sajtónyilvánosságát valamilyen apropóhoz, leggyakrabban kerek évfordulókhoz kötni. Ez a mostani megnyilatkozásom persze nem ilyen természetű. Egyszerűen egy most már több mint 60 éve történt esemény emlékén akarok elidőzni, mert mindig is azt hittem, hogy nem csupán számomra, de talán mások számára is érdekes lehet. Évtizedek óta várom a pillanatot, azt a bizonyos „most”-ot, amelynek ürügyén akad valaki, aki a Bolyai Egyetem, pontosabban annak Egressy Gábor színjátszó csoportja Szeretlek, kedvesem szavalóestjéről megemlékezzék. Próbáltam az ötletet az ötvenedik évforduló környékén illetékeseknek „eladni”, sikertelenül. Pedig szállíthattam volna az anyagot egy államvizsga dolgozathoz. De kis utánajárással akár disszertáció is kikerekedhetett volna a témából.