„A mai napig nem tudtam leszállni a gólyalábról”

A szabad játék örömforrás és egyfajta létezési forma. A kisméretű bunraku bábok és a hagyományos árnyfigurák, amelyek a Rumi László által rendezett Árnyak színháza című előadás szereplői, mondhatni Ofélia égi játszótársai. És a színpadi téren túl az izzó képzelet, az egymásba pörgő világok és a tündöklő varázsmókák különös figurái, akik a mesék hetedhétországából érkeznek meg az idős súgónő otthonába. Az általuk teremtett téridőkben, az életmese különböző dimenzióiban bejárják az egyetemes bábtörténet kultikus helyeit – például Karagöz és Maugli hazáját –, majd Ofélia vezetésével világjáró kalandokra indulnak, utána pedig következnek az égi mezők különös helyszínei. Vad és bátor lendülettel, a föld feletti utazások bűvöletével barangolják be a mágia világát, ahonnan már nem tudnak visszaszállni, azaz ismét leszállni a földre. Akárcsak az őket megalkotó rendezőjük, aki bevallása szerint nem tud leszállni a gólyalábról. Ahol varázspálcájával megérinti a gyermeki fantáziát, ott a játék csodája is megmutatkozik. Ő maga is közel hajol az éghez, felemeli a csodálkozó gyermekeket, és elrepül velük az ott és akkor történő, élő és rögtönzött legendákba. Vagy az univerzális, végtelen mesékbe, ahol a különös árnyak, Ofélia társai részt vesznek a belső utazásként is kódolható rejtélyes történetben.

Az Árnyak színháza gyermekelőadás története egy kisvárosban játszódik, az események főszereplője Ofélia kisasszony, aki színházi súgóként dolgozik. Ám egy napon a színház megszűnik, a színészek szétszélednek, és Ofélia magára marad. Magányában egy este árnyak látogatják meg: az általa jól ismert szerepek és szereplők árnyai. Ofélia játszani kezd velük, és sorra fel­eleveníti a régi előadások hangulatát. A bábművészet és a bábtörténet jelentőségéről, illetve szerepéről az előadás rendezőjével és dramaturgjával, a Blattner Géza-díjas Rumi Lászlóval beszélgettem el.

– Milyen kihívásokat jelentett ez a darab, és hogyan sűrűsödik benne mindaz, ami lényeges a bábról, bábtörténetről és bábművészetről?

– Minden valamire való téma kihívást jelent a rendezőnek. Ami nem jelent kihívást, azzal nem érdemes foglalkozni. Ennél a mesénél az a beugratás, hogy Michael Ende Ofélia árnyszínházáról beszél, és így könnyen adódik az a megoldás, hogy akkor készítsünk árnyszínházat. Igen ám, csakhogy mindjárt a következő pillanatban a kérdés elég szigorúvá válik. Milyen árnyszínházat, milyen formát adjunk ezeknek a kóborló árnyaknak, akik képesek átváltozni egyik formából a másikba? Hogy ne is beszéljünk a mese végéről, amikor Ofélia kisasszony a mennyországban folytatja színházi tevékenységét. Szóval alaposan fel van adva a lecke.

– „A bábot dróttal és kézzel mozgattuk, felöltöztettük, kipingáltuk, hajlékonnyá tettük ízületeit, vér helyett eleven kénesővel töltöttük meg belsejét. Indiában külön szobában nevelték, etették-itatták, bizonyos idő multán férjhez is adták, lakodalmi körmenetben vitték végig a város utcáin, papok kíséretében. Egyiptomban eltemették és meggyászolták. Görögországban a halott kislány mellé fektették. Az eszkimók fókabundácskába burkolják, hogy valahogy meg ne fázzék. Mosolyoghatunk ezeken a bájos együgyüségeken, de azért mi is hasonlóan cselekszünk. Ha egy szobába toppanunk, melynek díványán baba ül, úgy érezzük, hogy nem vagyunk egészen egyedül. Őseinket kísérte minden koron át. A katakombákban épp úgy ráakadunk, mint ma, a villannyal világított gépkocsik falain. Hiszünk benne, ugyanazzal a játszi csökönyös csecsemő-ravaszsággal, akár az ősember” – írja Kosztolányi Dezső. A különböző árnyak, amelyek meglátogatják Oféliát, a világirodalom klasszikus meséiből és hagyományos bábszínházaiból érkeznek. Például Karagöz figurája is, aki a sámánizmus világából származik, és az árnyjáték különböző formáit is megidézi. A darab így az egyetemes bábtörténetre is reflektál. Hogyan lehetne néhány mondatban összegezni a bábok és a bábművészet eredetét?

– Ende csak annyit mond: „Eljátszották a világ legszebb komédiáit és tragédiáit.” Ezzel a mondattal tulajdonképpen nagymértékű szabadságot ad az interpretálóknak. A rendezőnek meg kell hoznia a döntést arról, hogy milyen meséket mutatnak be az előadás keretében, attól függően, hogy milyen korú gyermekeknek játsszák az előadást. Hiszen a Hamlettől Hófehérkéig elég tágas a kínálat. Ezért döntöttünk úgy, hogy a közismert Maugli-történet mellett megidézzük a világ tradicionális árnyszínházait egy-egy jelenet erejéig. Megjelenik a komikus Karagöz figurája, valamint a tradicionális kínai és indonéz árnyjátékfigurák is felbukkannak. Tehát így fordítottuk le az írói instrukciót az árnyszínház nyelvére, miszerint „eljátszották a világ összes tragédiáit és komédiáit”. Számomra a bábművészet egyrészt sok-sok ezer éves, másfelől azt is a bábművészet kategóriájába sorolom, amikor egy kisgyermek négy-öt kaviccsal, gyufásdobozzal hosszabb ideig eljátszik, és megteremt magának egy univerzumot, egy saját világot, egy öntörvényű zugocskát, ahol csakis a saját törvényei érvényesülnek, kizárva a külvilági káoszt. Minden eleven, él és mozog, amit megmozgatunk.

– Az Árnyak színházának a története több dimenzióban és síkon zajlik, az élet és a halál nagy kérdéseit is érinti. Miután a halál is meglátogatja Oféliát, az árnyak ismét megjelennek – talán ezért is alkot sajátos víziót a darab az életről, a halálról és a szeretetről. Hogyan látja mindezt a rendező?

– A többféle értelmezést kínáló mese tartogat még egy másik csavart is a végén, hiszen a mennyei színházban csak a már megismert árnyak fogadják újra Oféliát a következő szavakkal: „Megismersz minket? Mi vagyunk a te fogadott árnyaid. Neked köszönhetjük, hogy nem kellett gazdátlanul bolyonganunk a világban.” És aztán minden kezdődik elölről, mert így folytatják a mennyei komédiások: „Ofélia, kezdődik az előadás.” És az idős súgónő tudja a dolgát, és elfoglalja a helyét a világegyetemben.

– Közel áll a gyermeki képzelet gazdagságához az, ahogyan a megjelenített mese – sajátos lendülettel és derűvel is akár – elbeszéli, megjeleníti, illetve sűríti a drámai fordulatokat és bonyodalmakat. Talán ez teszi könnyűvé, játékossá a darab súlyosabb csomópontjait és üzenetét is. Hogyan talált rá erre a könnyed, harmonikus és sziporkázó formanyelvre?

– Az úgynevezett játékos formanyelv kialakításához mindig játékos kedvű csapattársakra van szükség. Ha jó a stáb, nyitott szívű és jó gondolkodású, utána már minden könnyebben megy. Az a titok nyitja, hogy egy húron kell pendülni a tervezővel, a zeneszerzővel, és ami a legfontosabb, a színészekkel. Itt Kolozsváron nagyon jó volt dolgozni.

– A Mamó és a Végtelen történet írója, Michael Ende meséje alapján Kárpáti Péter is írt egy Ofélia árnyszínháza című megható életmesét, amelyben az árnyszínház a maszkos és sziluettjátékot képezi. Rumi László Árnyak színházához hogyan kapcsolódik Ende életmeséje?

– Az Árnyak színháza című előadásunk tökéletesen (le)követi Michael Ende meséjét.

– Ha Ofélia figuráját és a köréfonódó történet lehetséges revelációit górcső alá vesszük, akkor ez az életmese a főhős belső utazásaként is értelmezhető, amely által az egyén eljuthat az egón túli önmagasság dimenziójába, közel a Selbsthez, amelyet többnyire mélyénként is megjelölnek. Az árnyak és az árnyékok, akiket befogad Ofélia, Carl Gustav Jung szerint tudatunk elnyomott, tudat alatti részéhez tartoznak, amely a tudatos énünk, az ego elől elrejtve létezik. Az árnyak megszelídítése vagy az ego felszabadítása a mesékben gyakran a sárkány legyőzésével történik meg, vagy azzal, ha a hős sikeresen küzd meg saját árnyékával. Az Árnyak színházában ez a győzelem önismereti út is lehet akár, és bizonyos szinten ez történik: Ofélia szabadon engedi az árnyakat. Ha az árnyék olyan belső tulajdonságok elnyomását is jelenti, amelyekről az ember nem akar tudomást venni, az könnyen válságot okozhat – ezért ennek a belső utazásnak az egyik célja lehet az árnyékok, árnyak felfedezése vagy újra felidézése. Idetartozik az a kérdés is, hogy vajon az árnyakat kapcsolhatjuk-e az archetípusok világához, és ha igen, milyen lehetséges archetípusokat idéznek meg? Marie-Louise von Franz is kiemeli őket Az árnyak és a gonosz a mesékben című írásában, és több mese alapján tárja fel az árnyék mibenlétét. A mítoszok és mesék is gazdag tárházai az archetipikus kincseknek. Itt talán még releváns, hogy nemcsak a karakterek képviselhetnek valamilyen archetípust, hanem a helyszínek és a cselekményszál is. Ha felidézzük az Árnyak színháza című előadás szüzséjét és a helyszíneit, a darabnak milyen lehetséges archetipikus olvasatára találhatunk rá?

– Szeretem és gyakran alkalmazom is az archetípusokat a munkáimban. De ebben az esetben nem törekedtünk tudatosan ezek használatára, mert ösztönösen úgy gondoltam, hogy előbb-utóbb mindenfajta archetípus képviselteti magát a történetben. És így is lett. Előadásunkban felfedezhetjük a katonát, az ifjú hőst, az ártatlan szerelmeseket, de nem egy jeleneten belül, hanem elosztva a különböző rövid történetekben. És aki mindezeket összefogja és értelmezi, egy csokorba rendezi, az a bölcs öregasszony, maga Ofélia, a történet főszereplője.

– Szintén Jung jegyzi meg, hogy a tündérmesék a legegyszerűbb és legtisztább leképeződései a pszichében lakozó archetípusoknak. Vajon lehetne-e az Árnyak színháza című bábdarabot tündérmeseként is értelmezni?

– El tudom képzelni, hogy valaki tündérmeseként is értelmezni tudja ezt a történetet. Én nem törekedtem erre.

– Milyen fontos állomások voltak, vannak Rumi László alkotói világában, és mit jelent Rumi Lászlónak a báb és a bábba vetett hit?

– Egészen huszonöt éves koromig, amíg nem találkoztam a bábszínházzal, furulyázással, képzőműves dolgokkal és amatőr színházzal töltöttem az életemet. Aztán jött a kecskeméti Ciróka Bábszínház, és kiderült, hogy a bábszínház annyira összetett, hogy mindezeket magába foglalja. Akkor és ott magamra találtam, és elkezdődött az új életem. Engem is magával ragadott a tárgyakat megelevenítő teremtés csodája. Ha gyermeki tisztasággal és nyitottsággal nyúlunk a tárgyakhoz, akkor minden el kezd mozogni, és a mozgás által életre talál. Aki egyszer megérti ezt a csodát, az animáció, a megelevenítés csodáját, az függővé válik. Én ebben a függőségben élek harminc éve.

– A szabad játék örömforrás és létezési forma. Mit jelent Rumi Lászlónak a gyermeki én és a bábjáték kapcsolata? És mit jelent neki a (báb)játék?

– Ebben a szép, új és modern világban a technika komoly támadás a gyermeki kreativitás ellen. A digitális kütyükkel készen kapott képeket kínálnak a gyanútlan és felcseperedő nemzedék számára. És úgy tűnik, hogy ez az elementáris játékkedv, amely mindig is jellemezte a gyermekeket, most irányítás alá kerül, elsatnyul és visszafejlődik. Ne legyen így! Nagy a felelőssége a felnőtteknek, a szülőktől kezdve az az animációs filmkészítőkön át a bábszínészekig. Mindenkinek nagy a felelőssége. A pedagógusokat is beleértve. A magam számára azt a célt tűztem ki, hogy bármilyen előadásban a lényeg, hogy azt sugallja: milyen jó játszani a formákkal, a bábokkal és a zenével. Az egésznek a játék örömét kell sugalmaznia. Mert ha a játék öröme elsatnyul, elsikkad, eltűnik, az emberiség lehúzhatja a rolót.

– Rumi Lászlóra jellemzők a formabontó megoldások és a sziporkázó látványvilágok. Az Árnyak színháza című bábdarabban történt-e formabontó játék?

– Ebben a játékban nem törekedtünk kifejezett formabontásra. Hiszen egy kisméretű bunraku bábot és hagyományos árnyfigurákat használunk, amelyeket élő zenével kísérünk az előadásban. Talán éppen ez adja egy darab frissességét, hogy a már ismert, hagyományos elemeket milyen módon keverjük össze az előadás szövetében.

– „A neves bábrendező […] a karneváli forgatagban mindig megmutat valamit abból a jóízű, szókimondó, a pillanat varázsában és a valóságban létező, a nézőkkel folyamatos és élő kapcsolatban álló vásári komédiázásból, amelyben évszázadok tapasztalatát sűrítették össze. Nem tudni hogyan, de mintha Rumi László sok évszázad vándorkomédiájának tapasztalatait hordozná a zsigereiben. Persze volt idő, amikor Kovács Gézával és Pályi Jánossal vásári bábjátékosként járta a világot: íme, a három garabonciás. Mondhatjuk, hogy a vásári komédiások, az utcaszínház nagy öregei közé tartozik, ha nem volna örök fiatal. […] A recept látszólag egyszerű. Végy három gólyalábast, három kalapot, egy nagylábat, egy rudat és egy széket. Egy poros kötelet. És a közönséget. Máris indulhat a varázslat. Ámulatba ejtő, ahogyan a gyerekek és a felnőttek azonnal belemennek a játékba” – írja önről Ölbei Lívia a Karneváli komédiások című cikkében. Ön báb- és utcaszínházi performer, rendező, dolgozott zenészként a Ciróka Bábszínháznál, és közben vándor játékmesternek vallja magát. Mit jelent ez a sajátos játékmesterség? Mit jelent a (báb)világ játékmesterének lenni akár zenészként a 21. században?

– Szerencsésnek mondható, hogy mindjárt a pályám elején Pályi Jánossal és Kovács Gézával megalakítottuk a Maskarás Utcaszínházi Együttest. Ez a színházi forma közvetlen és személyes kapcsolatot feltételez a közönséggel. Derűsen és pontosan kell improvizálni, mindig résen kell lenni, mert bármi megtörténhet. És meg is történik. Nincsenek előre megfontolható, jól kipárnázott helyzetek, mint a kőszínházban. És ez rendkívül frissen tartja az ember kreativitását. A mai napig nem tudtam leszállni a gólyalábról.

– Legendás bábdarabok rendezője, csak hogy néhányat említsek: Világszép nádszálkisasszony, Mirkó királyfi, Vadhattyúk, Vitéz Kukorica János históriája, A rút kiskacsa, Csillaglépő Csodaszarvas, Mátyás király és a kolozsvári bíró, Játék a ritmussal, és még sorolhatnánk. Olyan kortárs magyarországi írókkal is együtt dolgozott, mint Dániel András, Bertóti Johanna, Lackfi János, Kaszás Villő vagy Szálinger Balázs. Hogyan látja ma több év távlatából ezeket a bábdarabokat, milyen együttműködni írókkal és más kortárs művészekkel?

– A rendező legfontosabb feladata, hogy jól rakja össze a stábot. Mindig is arra törekedtem, hogy a kortárs dzsessz- és népzenészekkel, képzőművészekkel és meseírókkal eleven kapcsolatom legyen, és természetesen a gyerekeimmel is, akik naprakészen, intenzíven szállították a legjobb témákat. Mert ez a bábszínház egyik sajátossága, hogy sokféle kreatív művész együtt gondolkodása és együtt játszása adja ki a csodás végeredményt. Amit elértem és megvalósíthattam a rendezői pályafutásom alatt, az mind a játékos kedvű művészbarátaimnak köszönhető.