Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Petri Mórra emlékeztek Tasnádszarvadon

Felavatták Petri Mór emlékszobrát a tasnádszarvadi templomkertben a helyi református egyházközség és az Erdélyi Múzeum-Egyesület Zilah és Vidéke Fiók­egyesülete szervezésében, július 10-én; az eseményre valamennyi égtájról érkeztek vendégek és meghívottak.

A tasnádszarvadi születésű történész a Szilágy vármegye monographiája című hatkötetes munkájával maradandó értéket hagyott az utókorra, és hozzájárult a szilágyságiak történelmének megismertetéséhez. A jeles alkalom során Tolnay István, a Nagykárolyi Református Egyházmegye esperese tartott ünnepi istentiszteletet. Az egyházi elöljáró kiemelte: az 1863-ban született Petri Mór igazi zászlóvivő volt, aki példát mutatott abban, hogyan kell cselekedni; munkássága pedig nélkülözhetetlen és pótolhatatlan az utókor számára. Az esperes az igehirdetés során a szolgálat értékéről, valamint a munka megbecsüléséről is beszélt: „A hitből fakadó, jól és helyén végzett munkának nagy értéke van. A szeretet értelmet ad minden fáradságnak, még akkor is, ha úgy gondoljuk, nincs eredménye. Dr. Petri Mór is elvégezte a maga munkáját, a maga helyén és idején.”

Az esperes arra biztatta az ünneplőket, hogy tanuljanak az olyan jelentőségű történelmi személyektől, mint Petri Mór, és vegyenek példát tőlük: „Nemzetünk nagyjai a ma élőknek is utat mutathatnak. Hitben kell munkálkodnunk, szeretettel és reménységgel megtöltött szívvel” – fogalmazott az esperes.




Ünnepi istentisztelet a tasnádszarvadi református templomban

A Szilágy megyei magyar közösség mindig is tisztelettel adózott a nemzeti kultúra, irodalom és történelem nagyjai előtt. Megbecsülésük jeleként az elmúlt bő három évtized során emlékművet állítottak a Báthoryaknak, Wesselényi Miklósnak, Ady Endrének, Arany Jánosnak, Petőfi Sándornak, legutóbb pedig Szikszai Lajosnak, aki Zilah régi központját és kórházát is építette. Eme illusztris társasághoz most Petri Mór is csatlakozott.

Seres Dénes parlamenti képviselő arról beszélt az ünnepi köszöntőjében, hogy a szilágyságiak és szatmáriak együtt emlékezhetnek arra az óriási jelentőségű személyre, aki hat kötetében, több mint ötezer oldalon keresztül örökítette meg a szilágysági falvak történetét. „Felfoghatatlan munka eredménye ez a tanulmány, amely a mai napig segít nekünk megismerni a múltunkat. Mert aki a múltat ismeri, az érti a jelenét és építi a jövőjét” – hangsúlyozta a parlamenti képviselő.

Egyed Ákos akadémikus elmondta: az utókor úgy szolgálja a történészek emlékét a legjobban, ha gyakran idézi a munkáit. Petri Mór pedig a Szi­lágy vármegye monographiájával rászolgált arra, hogy gyakran idézzék őt. A Magyar Történelmi Társaság segítette ezeknek a vármegyei történeteknek a létrejöttét, útmutatót, szöveget adott, hogy még a tudományosság színvonalát is elérjék az alkotások. Petri Mór felhasználta ezeket a „mankókat”, de el is határolódott a sablontól, hogy jobban kifejezhesse azt, ami Szilágy vármegyét jellemezte. „Petri Mór munkássága igen sokrétű, hiszen költő is volt, szociológusnak is említik, és történeti munkákat is írt a Wesselényiekről, a vármegye falvairól. Mégis azt mondják róla, hogy elsősorban történész volt, amit az a munka is bizonyít, amit az asztalunkra letett, és amit azóta is rendszeresen igénybe veszünk. Jól ismerte a történetírás szabályait, anyag- és adatgyűjtésben elöl járt, levéltárakat kutatott át, beutazta a vármegye településeit, egyházait, felkereste a magányosok levéltárait” – mondta róla Egyed Ákos.

Az EME alelnöke, Sipos Gábor professzor polihisztornak nevezte a tanár alapfoglalkozású Petri Mórt, aki lapot szerkesztett, tanfelügyelő, író és költő is volt; továbbá több verseskötete is megjelent, és már a kortársak is méltó figyelemmel kísérték munkásságát. A tasnádszarvadi ünnepségen dr. Petri Mór életéről Szabó Attila, Kürti Barna, Csóka László és Kovács Kuruc János tartott vetítettképes előadást, majd Petri Mór-díjat adtak át két egykori szi­lágysági iskolaigazgatónak, Maier Elemérnek és Vicsai Jánosnak.

Maier Elemér volt szilágynagyfalui iskolaigazgató 2000-ben, a helyi szervezett oktatás 400. évfordulója során javasolta azt, hogy az iskolát nevezzék el Szilágyság híres szülöttéről, Petri Mórról, a javaslatát pedig az iskolai tanács nagy többséggel elfogadta. Így vált 2000. szeptember 1-én a szilágynagyfalui oktatási intézmény a Kárpát-medence első olyan iskolájává, amely Petri Mór nevét viseli. Az iskola névadója Petri Mórhoz hasonlóan szolgálta a helyi közösséget és az ifjúságot egyaránt: nevelt, oktatott, hogy a szi­lágynagyfalui diákok az iskolából kikerülve is megállják helyüket az életben, és a helyi közösség aktív tagjaivá válhassanak. Mindvégig kiállt a magyar kultúra és oktatás mellett, ugyanakkor nemcsak jó igazgató és tanár, hanem mindenekelőtt remek pedagógus volt, aki több nemzedéket is ellátott hasznos útravalóval. Ennek köszönhető, hogy az egykori diákok még mindig tisztelettel és nagyrabecsüléssel gondolnak vissza volt igazgatójukra.

Vicsai János nyugalmazott szamos­ardói pedagógus, történelem–földrajz szakos tanár, iskolaigazgató munkásságát a kitartó közösségszolgálat határozta meg mind az iskolai, mind a közéleti tevékenységében. Erősítette a Szilágy megyén kívül rekedt, a Tövishát északi határán élő magyar közösségek nemzeti azonosságtudatát, szolgálta a hagyományok ápolását, szervezte a fiatal nemzedék minőségi közösségi életét. Ennek eredményeként Szamosardó a szórványosodó máramarosi magyarság végvára lett.




Papp Borbála lelkipásztor áldást mond az újonnan felavatott emlékoszlopnál

Állandó kapcsolatban állt az erdélyi magyar szellemi élet, az erdélyi magyar ifjúsági sajtó képviselőivel, és jó viszonyt ápolt a máramarosi magyar faluközösségekkel is. Iskolaigazgatóként, iskolaszervezőként egy erős, versenyképes tanintézmény megteremtéséért küzdött, amely bentlakásos rendszerrel működik ma is. Az ő kezdeményezésére viseli az iskola 2006 óta Kós Károly nevét. De nem csak igazgatóként volt sikeres: 2010 és 2012 között, nyugdíjazása előtt Máramaros megyei főtanfelügyelő-helyettesként is felvállalta és szolgálta a máramarosi magyar nyelvű oktatás ügyét. 2012-ben vonult nyugdíjba, de a tanítást folytatta: ott volt, ahol csak szükség volt a munkájára. 52 évnyi munkássága példaértékű, amelyet személyiségéből áradó optimizmusa tesz hitelessé. „Bízik az erdélyi, partiumi magyarság szellemi és anyagi erejében, amely biztosítja e nemzeti közösség fennmaradását. Ebből a meggyőződéséből született hitvallásnak is tekinthető az a gondolata, hogy Erdélyben, Partiumban történelmet tanítani igazán megtisztelő felelősség – történelmi önismeretet kialakítani pedig egyszerűen kötelesség” – méltatta a volt iskolaigazgatót Varga D. István magyartanár.

A díjak átadása után Papp Borbála lelkipásztor áldása és Vitéz Bikfalvi György méltatása következett, majd leleplezték a Petri Mór emlékére állított obeliszket.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

A palócok fontos foglalkozási ága volt a méhészet, a pálinka- és a lekvárfőzés, aszalás és halászat. A disznók makkoltatása, félvad tartása volt a jellemző, az igavonásra még a 20. század elején is az ökröket használták. A palócok tudatában ott élnek az ősi hitvilági alakok, népi hiedelmek, babonás képzetek. Ezzel a világgal már az iskolában is találkoztunk, Mikszáth Kálmán A jó palócok című alkotásában.

Közismert, hogy a magyar köznyelvben csángóknak nevezik a Moldvában élő magyarokat. A legelterjedtebb nézet szerint a csángó szó voltaképpen a ’kószál, csavarog, elkóborol’ jelentésű csang/csáng ige származéka, tehát a magyarság tömbjéből kivált, elvándorolt, eltávolodott, sajátos magyar kultúrával rendelkező, magyar nyelvű népcsoportot jelölik ezzel a szóval. Azt viszont már kevesebben tudják, hogy a moldvai falvakban és városokban még napjainkban is közel százezren értenek és/vagy beszélnek is magyarul. 

A két világháború között a kolozsváriak számára még elérhetetlen álom volt, hogy csatlakozzanak a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülete által – Supka Géza javaslatára 1929-től – Magyarországon rendszeresen megszervezett könyvünnephez. 1941-ben nyílt erre először alkalmuk, és még három évig a júniusi hónap elejének fontos eseménye maradt a rendezvény, olyannyira, hogy 1944-ben a Kolozsvárt ért június 2-i, amerikai bombatámadás után három nappal is kinyitottak a sátrak. 

Az, hogy katolikusok, vagy tágabb értelemben keresztények vagyunk, önmagában egy oszlop ahhoz, ami fenntarthatja a belső és sajátos kapcsolatunkat a néven nevezett Istenfiúval, Jézus Krisztussal. Nincs más megoldás. Én már tudom, hogy este, a hittanórán Oltáriszentséget fogunk imádni, mert ma még nem volt meg az Úrral együtt eltöltött, intim, minőségi időm, és ez nélkülözhetetlen. 

Átolvasva és újraélve a Honismeret ötven évfolyamának csaknem 30 ezer oldalnyi anyagát, igyekeztem felidézni az írások mögött fölsejlő arcokat, hangokat, leveleket, beszélgetéseket, kézszorításokat – vagyis a személyeket. Volt, amikor sikerült, volt, amikor nem, az előbbi esetben jóleső érzés töltött el, talán a bába érezhet ilyet, mikor jó emberöltő múltán találkozik egy-egy általa világra segített, felnőtté cseperedett gyermekkel, s fülébe cseng valamikori felsírásának emléke. Mennyi nagyszerű emberrel dolgozhattam, mennyi kiválóságot ismerhettem meg futólag vagy alaposabban. 

Száz-százötven évvel ezelőtt sokkal kevesebben járhattak iskolába, mint ma. Ha a család nem tudta nélkülözni a mezőn a munkaerőt, vagy ha nem volt pénz lábbelire, a gyermek nem járhatott iskolába. A tanítás általában novembertől áprilisig tartott, amikor nagyjából szünetelt a mezőgazdasági munka. A gyermekek így is hajnalban keltek, hogy eljussanak az iskolába, vállukon batyu lógott, amiből hiányzott a mai értelemben vett felszerelés.

Természetesen a honismeret mint fogalom és mint tevékenység nem a most 50 esztendős folyóirat létrejöttével került a köztudatba, búvópatakként, vagy nyílt vízfolyásként, megnevezve vagy ráutalóan évszázadok óta létezett. Hiszen már „honfoglaló népünk számára is természetesnek számított, hogy töviről hegyire megismerjék a földet, ahol megtelepedtek, a tájat csakúgy, mint az itt talált embereket és emberi alkotásokat.

Hepehupa 2002-es indulását hosszas, évekig húzódó tervezgetés előzhette meg. Zilahi értelmiségi és politikusi körökben talán Kovács Kuruc János történelemtanár, helytörténész szorgalmazta legtöbbször egy művelődési lap elindítását. Lelkesedését, ügybuzgalmát elmondása szerint az 1999-ben megjelent és a zilahi Color Print nyomdában nyomtatott Szilágysági magyarok kismonográfia-gyűjtemény sikere is táplálta. E kiadvány munkálatainak koordinálása, a nyomdatulajdonos Major Istvánnal kialakult barátsága, valamint az egyes szerzőkkel folytatott beszélgetések közben születhetett meg a gondolat, hogy Szilágyságban is életképes maradna egy művelődési lap, hiszen ez a tájegység is rendelkezik azokkal az írástudókkal, akik terjedelmesebb honismereti vagy irodalmi írásaikkal folyamatosan el tudnák látni a betűre éhes magyar olvasóközönséget.

Szervátiusz Tibor két vésőmozdulat között arra lett figyelmes, hogy az arra utazók megálltak csöndben figyelni a munkálkodást, a koppanásokat, a csengés hangját, és közülük egyre többen mondták tovább, hogy mi készül Farkaslakán. Mint megfogalmazta: „hamar elterjedt a hír, hogy Tamásinak faragunk emlékművet. Egyre többen jöttek hozzánk munka közben, sokan egy-egy lehullott kődarabot is elvittek emlékbe.” Így vált közkinccsé, a szó legszorosabb értelmében folklórrá a szobor.

A gyermek életében az apja akkor jelent meg, amikor hazajött a háborúból. Előtte az anyjával élt. Sokszor volt bezárva egyedül, és akkor mindig a szomszéd házának frontját bámulta, amit szép angyalfigurák díszítettek.

„Legyen előtted mindig az út” – mondja az ír áldás, ami igen találó a túrázóra. Jó közösségbe tartozni, együtt elindulni, felfedezni új és újabb célpontokat. A mi esetünkben a kerékpározás célja nem csupán a közös mozgás, hanem igyekszünk felfedezni a táj szépsége mellett különböző történelmi és kulturális értékeket is.

Petri Mór meglátásom szerint jó történész volt, aki ismerte a történetírás szabályait. Utalhatunk itt nagy munkájának előkészületeire, az adat- és anyaggyűjtésre. Erről a következőket vallotta: „Hány levéltárt kutattam át? Ezeknek csak puszta fölsorolása lapokra terjedne. Csak általánosságban jegyzem meg, hogy beutaztam az egész vármegyét: egyházak, községek, magánosok levéltárait, ahol bármi csekély anyag kecsegtetett, valamennyit átkutattam, mint szintén felkerestem a vármegye határain kívül lévő mindama levéltárakat, amelyekben csak valami adatot véltem fölfedezhetni”.

Bejárta a megye mindegyik hely­ségét, rögzítette az ott talált adatokat, emellett pedig átfogó levéltári kutatómunkát végzett. Heteket töltött Kuun Géza marosnémeti levéltárának átkutatásával, a leleszi premontrei konvent gazdag archívuma szintén értékes adatokkal szolgált, Kolozsvárott pedig a hasonlóképpen gazdag Wesselényi- és Bánffy-levéltár anyagában kutathatott. Természetesen a Szilágyság két történeti vármegyéjének régi iratanyagát is hasznosította, emellett pedig a szomszédos vármegyék régi levéltáraiba is betekintett. 

Brassóban 1921. november 13-án harminc erdélyi magyar énekkar képviselője kimondta a Romániai Magyar Dalosszövetség megalakulását. A dalosszövetség létrehozására azért volt szükség, mert Trianon után az erdélyi kórusok elszakadtak a Budapesten székelő Magyar Dalosok Országos Szövetségétől. A szövetség megalapítását idős Szemlér Ferenc, a Brassói Magyar Dalárda elnöke és Szabó Béni alelnök, parlamenti képviselő kezdeményezte. Tisztában voltak azzal, hogy össze kell fogniuk annak érdekében, hogy az erdélyi kórusmozgalom továbbra is jelentős szerepet képviseljen az ország művelődési életében.

Tíz református püspök kért áldást tíz dél-erdélyi gyülekezetre – Csombord, Magyarlapád, Székelykocsárd, Gyulafehérvár, Alvinc, Marosszentimre, Szászváros, Kéménd, Algyógy, Magyarigen és Boroskrakkó – a pénteki hálaadó istentiszteleteken, május 20-án. Az elmúlt évtizedben több mint háromezer templomot újítottak fel a Kárpát-medencében, ebből négyszázat az erdélyi egyházkerületben. A dél-erdélyi templomok az egykor virágzó magyar kultúrát hirdetik ma is, és bár több település gyülekezete is szinte teljesen elfogyott vagy fogyóban van, a közös hálaadás éreztette az ünneplőkkel: nem vagyunk egyedül.