Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

László Gyula kevésbé ismert évei

László Gyula (Kőhalom, 1910 – Nagyvárad, 1998) kolozsvári éveinek és itteni régészeti kutatásainak szélesebb körben kevésbé ismert adalékait tárja elénk, így az újdonság és a hiánypótlás erejével – és az olvasói felfedezés örömével – hat M. Lezsák Gabriella nemrég megjelent könyve*. A munka a szerző évtizedes gyűjtése nyomán megírt, és az Eötvös Loránd Tudományegyetem Történelemtudományi Doktori Iskolájában megvédett doktori disszertációja. A szakmáját tekintve maga is régész-szerző úgy talált rá dolgozatának témájára, hogy – bevallása szerint – kevés ismerete volt arról, hogy Budapesten kívül máshol is olyan magas színvonalon működött a régészoktatás, mint a magyar fővárosban. Csakhogy rátalált az áldott emlékű kolozsvári történelemtanár, Vincze Zoltán Levente (Bánffyhunyad, 1940 – Kolozsvár, 2018) írásaira, és ezek olvastán döbbent rá, hogy a kolozsvári iskola mekkora hatást gyakorolt és gyakorol mindmáig a régészettudományra.





Doktorizó kutatók akár klasszikusnak is mondható „témaválasztása” ez az eset, amikor tulajdonképpen – Kőrösi Csoma Sándort idézve – nem az ember találja meg az utat, hanem éppen fordítva: az út találja meg őt, esetünkben a téma a kíváncsi kutatót. Amihez természetesen kellett M. Lezsák Gabriella személyes találkozása Vincze Zoltánnal, az ő kiváló hely- és háttérismeretével, nem kevésbé önzetlenségével, s az ezekkel járó, pontosabban ezekből (is) eredő jó tanácsokkal: hova, melyik levéltárba menjen, hol és mit búvároljon a fiatal kutató. Nos ilyen körülmények között jött képbe az 1940 és 1944 közötti kolozsvári régészeti iskola két kimagasló képviselője, Roska Márton (Magyarköblös, 1880 – Budapest, 1961) és László Gyula, akik a 20. századi magyar régészet kiemelkedő és legmeghatározóbb alakjai közé tartoztak.

M. Lezsák Gabriella évtizedes doktori kutatómunkájához és értekezése/könyve megírásához természetesen az is kellett, hogy László Gyula hagyatékának őrzői lehetővé tegyék számára a párját ritkító dokumentumörökség, megannyi jegyzet, ásatási terv, fénykép, újságcikk, levél, miegymás áttanulmányozását és teljes mértékű felhasználhatóságát. De mert mindezek mit sem érnek/értek volna a kutató ügyszeretete, szorgalma és kitartása nélkül, hát így született meg előbb a doktori disszertáció, majd a szóban forgó könyv.

A Boér Hunor által lektorált és előszóval ellátott vaskos és igen tartalmas munkát M. Lezsák Gabriella hat fő fejezetre, ezeken belül több alfejezetre, és ha szabad így fogalmaznom, további hat „adalékfejezetre” osztotta. Az elsőben (Tudománypolitika és régészet a két világháború közötti Magyarországon) a szerző a kolozsvári régészeti iskola történelmi környezetét foglalja össze, és a két világháború közötti időszak tudománypolitikai és régészeti összefüggéseire is kitérve tulajdonképpen a második bécsi döntést megelőző két évtized közhangulatát ismerteti, amely kihatott a tudományos kutatásra.

A második fejezetben (A kolozsvári régészeti iskola rövid története Trianon előtt és az impériumváltás után) a szerző azt foglalja össze, hogy miként jött létre a kolozsvári régészeti iskola, és miként működött az 1919 és 1940 közötti időszakban.

A következő, harmadik fejezet [A kolozsvári régészeti iskola a „visszatért Észak-Erdély” alatti időszakban (1940–1944)] időrendi sorrendben folytatja a történetet, azt mutatva be, hogy a második bécsi döntést követő négy évben miként szervezték újra a Ferenc József Tudományegyetemet, milyen új irányokat jelöltek ki, az újrakezdés során miként telepítették vissza és erősítették meg a régészeti apparátust; milyen intézményeket hozott létre és működtetett az egyetem Régészeti Tanszéke. Ebben a fejezetben a szerző külön-külön mutatja be Roska Márton tanszékvezetőt, az ő és a Pósta Béla tanítványait, majd rátér László Gyula kolozsvári egyetemi éveinek és a katedrához vezető útjának bemutatására. Ugyanebben a fejezetben a szerző ismerteti az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárát, annak rendezését, ásatások, vételezések és ajándékok révén történt gyarapítását, személyzetének kiépítését, külön alfejezetet szánva a tár kutatómunkájának és a Közlemények című szakfolyóirat elindításának. A fejezeten belül külön helyet kapott az Erdélyi Tudományos Intézet Régészeti Szakosztályának bemutatása. Itt tudunk meg részleteket például a szakosztály 1940 és 1944 közötti tudományos tevékenységéről, ezen belül az ásatási tervekről, a feltárásokról, kiadványokról, de betekintést nyerünk László Gyula és Székely Zoltán szakmai levelezésébe, László Gyulának a tárgyalt négy év alatti tudományos tevékenységébe, valamint kijevi kutatóútja részleteibe is.

A következő három fejezetben (4–6., Az összeomlás; „Ahogy lehet…” László Gyula tudományos tevékenysége Kolozsvárott 1945–1949 között; László Gyula távozása Kolozsvárról), miként a címekből is kiderül, a szerző a második világháború utáni öt évet foglalja össze, azt az időszakot, amelynek végén László Gyula a berendezkedő romániai kommunista diktatúra elviselhetetlensége miatt távozni kényszerült.

Igen hasznos, és megkockáztatom: a régészetben nem túl járatos kívülállók számára is csemege lehet a 7. (Összegzés), valamint a 8. (Utószó) fejezeteket követő Függelék (9.), illetve Források (10.) fejezet. Utóbbiban ugyanis M. Le­zsák Gabriella több mint száz oldalon át közöl 49 rendkívül izgalmas forrást (leveleket, összefoglalókat, előterjesztéseket, terveket), amelyek révén valóságos szakmai-kultúrtörténeti időutazásra hívja az olvasót. És hogy ne menjek el mellette szótlanul: az imént említett Függelék („Gondolatok a pincében”, avagy a székely humor rímekben címmel) valami másba is betekintést nyújt, mégpedig abba, ami – M. Lezsák Gabriellát idézve – „eddig rejtve volt a nagyközönség előtt”. Tudniillik László Gyula a rímfaragáshoz is értett. Nem is akárhogyan! A családi hagyatékban ugyanis megvan az a László Gyula visszafelé írt nevén, Alugy Ólszál által szerzett, helyenként szarkasztikus humorral, helyenként kifigurázással, öniróniával fűszerezett versezet, amelyet László Gyula munkahelyéről, az Erdélyi Tudományos Intézetről és munkatársairól vetett papírra a légoltalmi pincében 1944 nyarán, a sorozatos légiriadók, majd a június 2-án bekövetkezett amerikai bombázás idején, és amely most nyilvánosságot lát.

Munkájához a szerző László Gyula fentebb említett, és családja által őrzött hagyatéka mellett Roska Márton és Székely Zoltán családi, valamint irattári hagyatékát, magyarországi és romániai levél- és irattárak (Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Kolozs Megyei Állami Levéltár, Szegedi Tudományegyetem Levéltára, Magyar Nemzeti Múzeum Levéltára, Magyar Tudományos Akadémia Kézirattára, Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára stb.) iratanyagát is felhasználta, majd bőséges szakirodalommal egészítette ki.

Rendkívül fontos és hasznos adaléka a munkának a kötetben szereplő személyek összesen 36 oldalt kitevő, tömör életrajzi összefoglalója és névmutatója, nem kevésbé az 1100 tételből álló forrásmegjelölő, eligazító, kiegészítő adatokkal szolgáló jegyzetapparátus.

M. Lezsák Gabriella kiváló munkát tett le az asztalra. És könyvespolcainkra. Ahonnan le lehet venni, és érdemes belelapozni.

 

*M. Lezsák Gabriella: Régészeti iskola a kincses városban (1940–1944). László Gyula kolozsvári évei. Bölcsészettudományi Kutatóközpont – Kairosz Kiadó, Budapest, 2021, 418 o.

 





M. Lezsák Gabriella, PhD, régész. Kecskeméten született 1974. április 2-án, férjezett, három gyermek édesanyja. Középiskolai tanulmányait Tiszakécskén, a Móricz Zsigmond Gimnáziumban végezte 1993-ban, majd 1994-től 2000-ig Budapesten, az Eötvös Loránd Tudományegyetemen tanult tovább, ahol a régészet szak népvándorlás szakágán szerzett oklevelet. Több tudományos ösztöndíj birtokosa, 1999-ben négy hónapig MÖB-ösztöndíjjal az Abaj Állami Egyetem (Almaty, Kazahsztán), majd 2013-tól 2016-ig az ELTE Történelemtudományi Doktori Iskola Művelődéstörténeti Doktori Programja hallgatója volt, PhD-fokozatát 2020-ban szerezte meg A kolozsvári régészeti iskola a „visszatért Észak-Erdély” (1940–1944) alatti időszakban. László Gyula kolozsvári évtizede című értekezésével. Kutatási területei: hunok, avarok, magyarok régészete, története; magyar őstörténet; a kolozsvári régészeti iskola története; László Gyula kolozsvári évtizede. 2016-tól 2019-ig régészeti kutatóutakat és ásatásokat szervezett és vezetett Észak-Kaukázusban. Eddigi pályafutása során több tudományos ülésszakon, valamint tudományos-népszerűsítő konferencián/előadáson vett részt Magyarországon, Romániában, Szlovákiában, Moldáviában és Oroszországban.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Deák Endre halálának 10. évfordulójára, 2022 végén jelent meg Boros Ernő nagykárolyi újságíró, publicista Ostinato című könyve*, a szerzőnek immár harmadik kötete az Otthonom Szatmár megye sorozatban. Talán nem véletlen, hogy helye van ennek a könyvnek ebben a sorozatban. Deák Endre Marosvásárhelyről indult ugyan, de magáénak tekinti őt Nagykároly, mivel 1976-tól 2012-ig a város művelődési életének egyik meghatározó, központi alakjává vált, ahogyan magáénak tekinti őt Szatmár megye és az erdélyi közművelődés is, hiszen fontos zenei mozgalom alapkő letevője volt.

Amennyiben alaposabban betekintünk Páskándi alkotói világába, a műfajok színes kavalkádját fedezhetjük fel. Az egyes műfajok megjelenését követve Cseke Péter ezt a sorrendet jegyezte fel az 1965 és 1973 közötti Utunk-gyűjtemények első átlapozása során: karcolat, regényelemzés, esztétikai értekezés, novella, kritika, líraelmélet, mitológiai játék, vers, vitairat, versmagyarázat, párbeszéd, esztétikai értekezés, geometriai eposz, irodalomtörténeti jegyzet, mesekomédia, drámatörténeti eszmefuttatás, komédia, elbeszélés, irodalmi jegyzet, tudomány-népszerűsítő párbeszéd, tréfás mese.

Kulcsár Beáta munkája* a Weiszlovits/Vaiszlovich család élettörténetét meséli el, több nemzedéken át bemutatva a családhoz tartozó férfiak életpályáját. A szerző a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen végezte tanulmányait, a kötet pedig a doktori dolgozatához elkészített kutatás gyümölcse. Kulcsár Beáta doktori munkáját az Egy nagyváradi vállalkozó család (Weiszlovits) tevékenysége és megítélése (1858–1944) címmel védte meg, majd a kötet publikáláskor kapta az „Adónyomorítás miatt zárva”. Egy nagyváradi család történetei (1858–1944) címet.

A szatmári, illetve erdélyi költők verseit népszerűsítő műsorokat nemcsak helyben, hanem környékbeli településeken is bemutatták – esetenként olyan kivételes szerzők részvételével, mint Kányádi Sándor vagy Gellért Sándor. A szavalóműsorok egyfajta folytatásaként Csirák Csaba diákvetélkedőket hirdetett, amelyeken a versmondás mellett a megszólaltatott szatmári és erdélyi költők személyével kapcsolatos kérdések is fontos szerepet kaptak. Mivel ezek a magyar nyelvű, magyarokról szóló rendezvények rendszerint népes közönség előtt zajlottak, sok magyar embert megmozgattak, népszerűségre tettek szert, szervezőjük idővel szálkává vált a hatóságok szemében.

A téma, ahogy a kötet címe is sugallja, a középkori magyar egyházi személyek felszentelése a Római Kúriában. A feldolgozott anyag időintervalluma kilencvenhét évet ölel fel. Fedeles Tamás összegző bevezetést írt arról, hogy miről is van szó a kutatásban, majd a Vatikáni Levéltár iratainak másolatait írta át, és készített melléjük regesztát. 

Ahogy azt már megszokhattuk, akár egyedüli szerzőként, akár Ucu Bodiceanu történésszel közösen írt, helytörténeti tárgyú könyvvel jelentkezik, Ancuța-Lăcrimioara Chiș egyben utazásra invitál minden olyan turistát, aki nyitott a könyveiben bemutatott helyszínek felfedezésére, különleges kulturális információk befogadására. Ezúttal háromnyelvű (román, magyar és angol) albumot adott közre, Kolozsvári paloták / Palatele Clujului / Palaces of Cluj címmel (Școala Ardeleană, Kolozsvár, 2022).

Karácsonyi Károly a Babeş–Bolyai Egyetem biológia–földrajz szakának végzettjeként (1964) közel húsz éven át (1969–1988) dolgozott a Károlyi-kastély épületében működő nagykárolyi múzeum botanika szakirányú muzeológusaként. Ez idő alatt hivatali feladatai közé tartozott a kastélyt övező dendrológiai kert gondozásának az irányítása. (...) Akkoriban mondhatni minden ott termesztett fát, cserjét, növényt ismert, de a parkbeli vegetáció sorsát utána is figyelemmel kísérte, legújabb könyve megírásának időpontjáig gyakran szolgált tanácsokkal a kert későbbi gondozóinak.

Salamon András könyvének elévülhetetlen erénye, hogy Seprődi életútját nem „hideg” akadémiai életrajzi adatokon keresztül állítja elénk, hanem megláttatja a tépelődő, kísérletező művészt, aki egy új színházi formanyelvet szeretne meghonosítani Sepsiszentgyörgyönmert vallja: „a színház nincs pusztán nyelvi értéshez kötve”.

Új, fokos kötettel lepte meg olvasóit a Gyergyóban élő szorgalmas történész, Garda Dezső. A szerzőnek egyre szaporodnak a könyvei, és földrajzilag is egyre tágabb témákat tárgyal, amelyekben a legfontosabb székely és magyar sorsfordulatokat veszi sorra. Munkáiból egy összerdélyi kép bontakozik ki előttünk, ugyanakkor roppantul érdekes a művek mögött álló alkotó életútja is. 

A szám szerint kilenc erdélyi író miniatúráját tartalmazó könyv szerzőjének válogatási szempontjait nem ismerem, de ismerem a szerzőt, és eligazít a könyv címe: Erdély lelke szólal*. Azok kaptak ide meghívót, akikből Erdély lelke szólal, Erdély lelke sugárzik. Nemcsak műveikből, hanem életükből, emberi tartásukból, nemzettudatuk nyilvánvaló vállalásából. 

A hazai diákok általában útinaplóban jegyezték le, dokumentálták az utókornak külföldi egyetemjárásaikat, azaz peregrinációikat – ezek megismerése révén pedig a korabeli magyar értelmiségről is többet megtudhatunk. Egy tanulmányi út, egy fontos életszakasz dokumentációjával szembesülünk, ha kezünkbe veszünk egy peregrinációs naplót. Esetünkben gróf Teleki Sámuel peregrinációs naplója az elemzés tárgya, amely a Kriterion Könyvkiadó gondozásában jelent meg Kolozsváron, 2020-ban.

Kulturális svédasztalként jellemezte Szonda Szabolcs a május 26–29. között zajló SepsiBook könyvvásárt és kortárs irodalmi fesztivált. A Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatójával, a könyvvásár programfelelősével a sepsiszentgyörgyi Sepsi Arénában első alkalommal megszervezett könyvszemléről beszélgettünk.

Hallgató a hátsó padban címmel jelent meg Tulit Ilona új könyveaz Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége (AESZ) gondozásában. A kötet az AESZ-füzetek sorozat 18. kiadványa. (...) Az AESZ másik új kiadványa Péntek János Kalotaszegi tájszótár című könyve.

Négy fiatal történész jelentkezik együtt e kötetben. Közülük ketten már megvédték a disszertációjukat, ketten pedig a védéshez közelednek. Ők most e  két város világháború előtti másfél évtizedének legavatottabb szakemberei. Fodor János, aki Bernády György pályafutásáról írta már kötetként is megjelent dolgozatát, Marosvásárhely és a Bernády-korszak elhivatott elemzője. Úgy tűnik, hogy e kötet összeállításának ötlete is tőle származik. Ferenczi Szilárd Kolozsvár 1890 utáni várospolitikájáról írt disszertációt, Fazakas László Kolozsvár infrastruktúrájának, főleg a víz- és gázvezeték, csatornázás kutatója, Gál Zsófia pedig a századeleji kolozsvári katolikus építkezések feldolgozója.

Garda Dezső, Gyergyószentmiklóson élő tanár, szociográfus, történész szakíró, politikus nemrég megjelent könyve felszínre hozza a múlt század kilencvenes éveinek az elején beindult (...), több mint másfél évtizedig tartó népfőiskola-törekvések kezdeti eseményeit. Mert abban a korszakváltó időben jórészt nem spontán módon indultak be a különböző, jövőbe tekintő társadalomszervező folyamatok, hanem jól átgondolt, megtervezett programok keretében.