Közel hétszáz oldalas, fokos opusszal* gazdagította eddigi 27 kötetből és sok tanulmányból álló életművét a szorgos gyergyói történész, dr. Garda Dezső. A száz évvel ezelőtti páratlan eseménysor, amely a román hadsereg 1916-os betörésével és a kivérzett országba való 1919-es bevonulásával járt, olyan krónikására talált benne, akit politikusként is megismerhettünk négy parlamenti mandátuma alatt, amikor is a székelység legégetőbb gazdasági és kulturális érdekei mellett kiállva próbálta meg a históriai jóvátétel ügyét előbbre mozdítani. Különben nemegyszer magára hagyták saját pártjában is. No de ezekről emlékirataiban fog remélhetőleg beszámolni.
A mostani kötetnél maradva, a szerző aprólékos gonddal, helységről helységre haladva, Gyergyótól esetenként Háromszékig eljutva dolgozza fel az 1918 és 1922 közötti időszakot, a hazai magyarság történelmi hányattatásainak egyik mélypontját. Ezzel a kötet a helytörténészek számára is megkerülhetetlen kútfővé válik. 1916-ban például Szárhegy községben egy áldozatok nélküli robbantásért előbb nyolcvan összefogdosott lakost akartak tömegével kivégezni megtorlásként a megszálló csapatok, utóbb ezt a községi tanács kilenc tagjára korlátozták. A községet emiatt is, Szárazajtához hasonlóan, a mártírtelepülések közt tarthatjuk méltán számon. Az 1916-os betörés ismertetésének rendjén forrásközléssel felérő részletességgel taglalja a székely székeken történő eseményeket, ismerteti a drámai helyzetet, amely a települések és a lakások teljes kifosztása után éhínséget is zúdított a túlélők nyakába. Gyalokay Sándor főispán írta a miniszterelnöknek 1916 végén: „Az elmenekült lakosság visszajövetele a munkaképes férfiak és a ló- és ökörfogattal rendelkezők kivételével ne engedtessék meg egyelőre, mert a már eddig visszajöttek is éhínségnek néznek elébe, mert se gabona, se más közszükségleti cikk nincsen elegendő, s kivétel nélkül az egész Csík vármegyében a kirabolt és nagy részben tönkre ment kereskedő üzletek üresek”, és áruraktárak felállítására, vonaton behozott új készletekre lenne szükség. Az 1916-os erdélyi menekültek számát különben 150 ezer körülire teszik. A szerző sorra veszi ennek kapcsán egyebek mellett a gyógyszerellátás, az élelmiszer-kereskedelem, az egyéni gazdaságok gondjait, a mezőgazdasági munkálatok újrakezdését az 1917-es évben, mikorra aztán a menekültek kálváriája is véget ért. A helyi sajtó tudósításait levéltári kutatásai eredményeivel ötvözve, a komplex közelítés módszerét alkalmazza, az eseménysorok leírása mellett a társadalmi keresztmetszetet alkotó egyes intézmények működési módjára is kitérve, a közösségi csoportok egymáshoz való viszonyát is elemezve.
A korábbi közelítés eredményeit aztán a világháború végi apokaliptikus idők, a történelmi Magyarország széthullásának képe követi. A román hadsereg ezúttal jóformán minden ellenállás nélkül, sőt nem egy helyen a magyar elit csendes közreműködésével vonult be, amelynek egyik magyarázata az őszirózsás forradalom nyomán keletkezett felfordulás és a belső konfliktusok kirobbanásában keresendő, ezek az önvédelemre is képtelenné tették az elárult országot.
A Gyergyóban állomásozó cseh és horvát katonákat például ugyan lefegyverezték a nemzeti tanács megalakulása után 1918. november elején, de másutt ez nem sikerült, az új nemzetőrséget nem mindenütt tudták felállítani, mi több, nem egy helyen az a belső leszámolás eszközévé vált.
Háromszéken az új tanács feleskette a katonaságot is, a frontról hazaáramló katonákból azonban a kritikus novemberi hónapban ütőképes véderőt itt sem tudtak felállítani. A szerző a Károlyi-kormány és a kolozsvári központi erdélyi magyar hatóság felelősségének a kérdését sem kerüli meg. „Miután gróf Károlyi Mihály átjátszotta Székelyföldnek és Kelet-Erdélynek a megszállási jogát a francia és román katonai vezetésnek, a Nemzeti Tanács erdélyi bizottságának adta át Erdély kormányzati hatáskörét, hogy meneküljön a felelősség alól.” A krónika helységenkénti részletezésben veszi sorra, hol hány pap, új polgármester, nemzetőr, jegyző stb. került cselekvőképtelen helyzetbe. Az elit korrupciójáért is a legtragikusabb pillanatban nyújtották be nekik a számlát. Végül 1918. november 26-án Csíkszereda volt az első románok által megszállt város. A szerző úgy véli, Apáthyék a székely hadosztálynak nem engedték meg, hogy megakadályozza például Kolozsvár megszállását, ami 1918. december 24-én be is következett.
Különösen fájdalmas fejezetek foglalkoznak a kolozsvári magyar egyetem felszámolásának brutális körülményeivel s a felekezeti egyetem alapításának elgáncsolásával. 1919. „május 11-én az egyenként megkérdezett tanárok kijelentették, hogy az esküt (Ferdinánd királyra) nem teszik le. Schneller István május 12-én délelőtt 10 órakor átküldte a prefektusnak a karok nyilatkozatát, amelyben megtagadták a hűségeskü letételét, és óvást emeltek az egyetem román birtokbavétele ellen. A nyilatkozat elküldése után Poruțiu prefektus, Onisifor Ghibu államtitkár vezetésével három román gyalogsági szakasz körülfogta az egyetemet s minden kijáratot lezárt. Déli 12 órakor a tanároknak távozniuk kellett az épületből…” (252. old.)
A kötet sorra veszi ezt követően az egyes gazdasági ágazatok helyzetét külön-külön, közellátás, faipar, pénzintézetek, villamostelepek, anyakönyvi hivatalok, az egyházak, az bíróságok helyzetét a kérdéses négyéves időszakban, egyszerre közelítve alulról, a lokalitás szempontjából és felülről, az országos események felől e kérdéskörökhöz. Nem történészként, de meggyőződéssel gondolom, ezzel a feldolgozás módszertanából is példát ad.
A kiutat eme zűrzavarból a magyarság önmagára találása teremthette meg, több meghiúsult kísérlet után alakulhatott meg végül az Országos Magyar Párt, amely aztán az 1938-as királyi diktatúra idejéig próbálta életben tartani a közösségi reményt az egyenjogúsításra, melynek jogi garanciáival és egyéb feltételeivel ma is adósunk az ország.
Említsük még meg, hogy a kötet illusztrációs anyagát részben ama művészeti iskola növendékei készítették, akik iskolájuk létét is magának a szerzőnek a képviselői mandátuma idején végzett érdekvédelmi munkájának köszönhetik.
*Garda Dezső: Székelyföld az 1918-as román hódítástól az Országos Magyar Párt megalakulásának időszakáig. Impériumváltás Gyergyóban. F&F International, Gyergyószentmiklós, 2021.
Kulcsár Beáta munkája* a Weiszlovits/Vaiszlovich család élettörténetét meséli el, több nemzedéken át bemutatva a családhoz tartozó férfiak életpályáját. A szerző a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen végezte tanulmányait, a kötet pedig a doktori dolgozatához elkészített kutatás gyümölcse. Kulcsár Beáta doktori munkáját az Egy nagyváradi vállalkozó család (Weiszlovits) tevékenysége és megítélése (1858–1944) címmel védte meg, majd a kötet publikáláskor kapta az „Adónyomorítás miatt zárva”. Egy nagyváradi család történetei (1858–1944) címet.
A szatmári, illetve erdélyi költők verseit népszerűsítő műsorokat nemcsak helyben, hanem környékbeli településeken is bemutatták – esetenként olyan kivételes szerzők részvételével, mint Kányádi Sándor vagy Gellért Sándor. A szavalóműsorok egyfajta folytatásaként Csirák Csaba diákvetélkedőket hirdetett, amelyeken a versmondás mellett a megszólaltatott szatmári és erdélyi költők személyével kapcsolatos kérdések is fontos szerepet kaptak. Mivel ezek a magyar nyelvű, magyarokról szóló rendezvények rendszerint népes közönség előtt zajlottak, sok magyar embert megmozgattak, népszerűségre tettek szert, szervezőjük idővel szálkává vált a hatóságok szemében.
A téma, ahogy a kötet címe is sugallja, a középkori magyar egyházi személyek felszentelése a Római Kúriában. A feldolgozott anyag időintervalluma kilencvenhét évet ölel fel. Fedeles Tamás összegző bevezetést írt arról, hogy miről is van szó a kutatásban, majd a Vatikáni Levéltár iratainak másolatait írta át, és készített melléjük regesztát.
Ahogy azt már megszokhattuk, akár egyedüli szerzőként, akár Ucu Bodiceanu történésszel közösen írt, helytörténeti tárgyú könyvvel jelentkezik, Ancuța-Lăcrimioara Chiș egyben utazásra invitál minden olyan turistát, aki nyitott a könyveiben bemutatott helyszínek felfedezésére, különleges kulturális információk befogadására. Ezúttal háromnyelvű (román, magyar és angol) albumot adott közre, Kolozsvári paloták / Palatele Clujului / Palaces of Cluj címmel (Școala Ardeleană, Kolozsvár, 2022).
Karácsonyi Károly a Babeş–Bolyai Egyetem biológia–földrajz szakának végzettjeként (1964) közel húsz éven át (1969–1988) dolgozott a Károlyi-kastély épületében működő nagykárolyi múzeum botanika szakirányú muzeológusaként. Ez idő alatt hivatali feladatai közé tartozott a kastélyt övező dendrológiai kert gondozásának az irányítása. (...) Akkoriban mondhatni minden ott termesztett fát, cserjét, növényt ismert, de a parkbeli vegetáció sorsát utána is figyelemmel kísérte, legújabb könyve megírásának időpontjáig gyakran szolgált tanácsokkal a kert későbbi gondozóinak.
Salamon András könyvének elévülhetetlen erénye, hogy Seprődi életútját nem „hideg” akadémiai életrajzi adatokon keresztül állítja elénk, hanem megláttatja a tépelődő, kísérletező művészt, aki egy új színházi formanyelvet szeretne meghonosítani Sepsiszentgyörgyön, mert vallja: „a színház nincs pusztán nyelvi értéshez kötve”.
Új, fokos kötettel lepte meg olvasóit a Gyergyóban élő szorgalmas történész, Garda Dezső. A szerzőnek egyre szaporodnak a könyvei, és földrajzilag is egyre tágabb témákat tárgyal, amelyekben a legfontosabb székely és magyar sorsfordulatokat veszi sorra. Munkáiból egy összerdélyi kép bontakozik ki előttünk, ugyanakkor roppantul érdekes a művek mögött álló alkotó életútja is.
A szám szerint kilenc erdélyi író miniatúráját tartalmazó könyv szerzőjének válogatási szempontjait nem ismerem, de ismerem a szerzőt, és eligazít a könyv címe: Erdély lelke szólal*. Azok kaptak ide meghívót, akikből Erdély lelke szólal, Erdély lelke sugárzik. Nemcsak műveikből, hanem életükből, emberi tartásukból, nemzettudatuk nyilvánvaló vállalásából.
A hazai diákok általában útinaplóban jegyezték le, dokumentálták az utókornak külföldi egyetemjárásaikat, azaz peregrinációikat – ezek megismerése révén pedig a korabeli magyar értelmiségről is többet megtudhatunk. Egy tanulmányi út, egy fontos életszakasz dokumentációjával szembesülünk, ha kezünkbe veszünk egy peregrinációs naplót. Esetünkben gróf Teleki Sámuel peregrinációs naplója az elemzés tárgya, amely a Kriterion Könyvkiadó gondozásában jelent meg Kolozsváron, 2020-ban.
László Gyula (Kőhalom, 1910 – Nagyvárad, 1998) kolozsvári éveinek és itteni régészeti kutatásainak szélesebb körben kevésbé ismert adalékait tárja elénk, így az újdonság és a hiánypótlás erejével – és az olvasói felfedezés örömével – hat M. Lezsák Gabriella nemrég megjelent könyve.
Kulturális svédasztalként jellemezte Szonda Szabolcs a május 26–29. között zajló SepsiBook könyvvásárt és kortárs irodalmi fesztivált. A Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatójával, a könyvvásár programfelelősével a sepsiszentgyörgyi Sepsi Arénában első alkalommal megszervezett könyvszemléről beszélgettünk.
Hallgató a hátsó padban címmel jelent meg Tulit Ilona új könyve, az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége (AESZ) gondozásában. A kötet az AESZ-füzetek sorozat 18. kiadványa. (...) Az AESZ másik új kiadványa Péntek János Kalotaszegi tájszótár című könyve.
Négy fiatal történész jelentkezik együtt e kötetben. Közülük ketten már megvédték a disszertációjukat, ketten pedig a védéshez közelednek. Ők most e két város világháború előtti másfél évtizedének legavatottabb szakemberei. Fodor János, aki Bernády György pályafutásáról írta már kötetként is megjelent dolgozatát, Marosvásárhely és a Bernády-korszak elhivatott elemzője. Úgy tűnik, hogy e kötet összeállításának ötlete is tőle származik. Ferenczi Szilárd Kolozsvár 1890 utáni várospolitikájáról írt disszertációt, Fazakas László Kolozsvár infrastruktúrájának, főleg a víz- és gázvezeték, csatornázás kutatója, Gál Zsófia pedig a századeleji kolozsvári katolikus építkezések feldolgozója.
Garda Dezső, Gyergyószentmiklóson élő tanár, szociográfus, történész szakíró, politikus nemrég megjelent könyve felszínre hozza a múlt század kilencvenes éveinek az elején beindult (...), több mint másfél évtizedig tartó népfőiskola-törekvések kezdeti eseményeit. Mert abban a korszakváltó időben jórészt nem spontán módon indultak be a különböző, jövőbe tekintő társadalomszervező folyamatok, hanem jól átgondolt, megtervezett programok keretében.
Az EME Tudomány- és technikatörténeti füzetek sorozatának a 2020-ban megjelent 14. kötete* igazi csemege mindazok számára, akik érdeklődnek Erdély művelődéstörténete iránt. A kiadvány messze túlszárnyalja a sorozat által hirdetett füzetméretet, hisz tekintélyes terjedelmével – 420 oldalával – egyértelműen azt sugallja, hogy a téma szempontjából nem hétköznapi kiadványról van szó.
A Petőfi-évfordulós eseményekről szólva azonban két mozzanatra, illetve példára mindenképp érdemes felhívnom a figyelmet (...) Az egyik egy székelyföldi kistáj, ezen belül is egy kis település kis közösségének a nagy szívéhez és nagy lelkéhez kapcsolódik. Petőfi soha nem járt errefelé, legfeljebb csak a közelben, olyan két-háromnapi gyalogútnyira. Tehát hiába keresünk itt olyan jelt, emléktáblát, plakettet, miegymást, amely Petőfi itteni, valamikori jelenlétét megörökítené – mint amilyeneket például Székelykeresztúron, a kelementelki Simén-kúria falán, Koltón, a kolozsvári egykori Biasini-szálloda homlokzatán és még sok más helyen látunk. Petőfi „csak” szellemiségében járt itt, ez a hely mégis, százhetvenöt éves távlatból is szívvel-lélekkel kötődik 1848–49-hez – s benne Petőfihez, természetesen.
Új hozzászólás