Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Páratlan gyűjtemények tárháza

Beszélgetés Demeter László történésszel, Erdővidék Múzeuma őrével

Barót kicsi város ugyan, de több hírességgel is büszkélkedhet. Itt született például Baróti Szabó Dávid jezsuita pap, tanár, költő és nyelvújító, akinek egyik intelmét én is próbálom követni: „Serkenj fel mély álmodból, és szánd meg hazádnak Nyelvét, mely ha kihal, tudd meg, örökre kihalsz.”1 Továbbá a közeli Kisbaconban született Benedek Elek újságíró és író is, a mesekedvelő gyermekek Elek apója.

Erdővidék neve is sugallja, hogy ott a természet uralja a tájat, de Nagyenyed környéke, a Maros völgye, Erdélyi-hegyalja és a közeli Torockói-hegység is számos természeti kincset rejt. A nagyenyedi kollégium diákjaként megismertem Magyarország és Erdély legrégebbi, még ma is működő múzeumát, amelyet Benkő Ferenc alapított 1796-ban. A múzeum nagy hatást gyakorolt rám: teljesen elvarázsoltak az összegyűjtött preparátumok, nem is beszélve a csontmaradványok, kőzetek és kövületek sokaságáról. Mindig is érdeklődtem a természeti értékek iránt, a múzeumban pedig rengeteg új információval gazdagodtam.

A Bethlen Gábor Kollégium múzeumában kicsit úgy éreztem magam, mintha otthon lennék, a szerényebb és fiatalabb baróti intézményben, Erdővidék Múzeumában. Mindkettőre büszke vagyok: az egyik a szűkebb pátriám hagyatékát őrzi, a másik pedig Erdély fontos nevezetessége, mégpedig joggal. Mivel a nagyenyedi múzeumról már nagyon sokan írtak, a barótiról pedig elég kevesen, ezért elhatároztam, hogy interjút készítek Demeter László történész-múzeológussal, a baróti gyűjtemény igazgatójával.

– Kérem, meséljen a baróti múzeum megalapításáról.

– Úgy szoktuk mondani, hogy a megye két legjelentősebb múzeumát erdővidéki ember létesítette: a Székely Nemzeti Múzeumot Sepsiszentgyörgyön Csereyné Zathureczky Emília, a kézdivásárhelyi Céhtörténeti Múzeumot pedig Incze László hozta létre. Incze László Baróton látott napvilágot; Csereyné pedig Olaszteleken született, ott és Baróton nevelkedett, majd Imecsfalvára került.

Az első baróti múzeumot, a Baróti Táj­múzeumot Kászoni Gáspár órásmester, helytörténész és magángyűjtő alapította 1979-ben, ő saját gyűjteményét ajándékozta a városnak. A múzeum 1984-ig működött a Kossuth Lajos utca és a Petőfi Sándor utca sarkán található Császár-féle házban. 1984 és 1990 között a múzeum zárva tartott, majd városi felszólítással a Székely Nemzeti Múzeum elszállította a gyűjtemény még megmaradt részeit. A rendszerváltozás után, az 1990-ben alapított Gaál Mózes Közművelődési Egyesülettel kezdeményeztük azt, hogy Baróton újra létesüljön egy múzeum – a Kovászna megyei gyűjteményekhez hasonlóan a Székely Nemzeti Múzeum fiókintézményeként. Miután sikerrel pályáztunk az Illyés Közalapítványnál, kétmillió forintot nyertünk, amit ingatlanvásárlásra költöttünk. Múzeumunk „otthona” végül Baróti Szabó Dávid volt birtoka lett, akinek szülőháza a hagyomány szerint egy 1855-ös tűzvészben odaveszett. A múzeum ünnepélyes megnyitója 2006 novemberében volt, azóta is azért fáradozunk, hogy a múzeum háza táján minden a lehető legolajozottabban működjön.




Európai ritkaság Erdővidéken. Baróton őrzik az egyetlen európai Mastodon-borsoni leletet, amelynek 2,5–3 millió éves csontváza szinte teljes épségében megmaradt

– Hogyan jutottak hozzá a múzeum birtokában álló gyűjteményhez?

– Kászoni Gáspár gyűjteményének egy része sajnos elkallódott; a Székely Nemzeti Múzeumtól visszakapott tárgyakat viszont megvizsgáltuk, felleltároztuk és rendbe raktuk. Emellett az elmúlt tizenöt évben több régészeti ásatás is zajlott a környéken – többek között a Derzsi Sámuel által vezetett Dobó–Valál Egyesület jóvoltából –, ezek „gyümölcsei” pedig szintén hozzánk kerültek.

– Miből áll a múzeum gyűjteménye?

– Mindenképp kiemelném Kászoni Gáspár gyűjteményét, a Dobó–Valál Egyesület régészeti ásatásaiból előkerült tárgyakat, a magánszemélyek adományait, és természetesen a legnagyobb hírnévnek örvendő tárgyunk a masztodoncsontváz. Fontos megemlíteni a Miniatűr Történelem: Erdély Története az Őskortól a II. Világháborúig című ólomkatona-kiállítást is, amely a masztodonlelethez hasonlóan páratlannak számít Erdélyben. A tárlat szerencsére évről évre bővül Kovászna Megye Tanácsa és a Székely Nemzeti Múzeum támogatásával.

– Mesélne a masztodonmaradványokról, és arról, hogy miként kerültek az erdővidéki múzeum birtokába?

– A masztodoncsontvázra a felsőrákosi külszíni szénbányában bukkantak rá. Üzentek, hogy valami érdekesre bukkantak a kitermelés során, mi pedig odamentünk, és kiástuk. Mindenféle pletykák keringtek arról, hogy el akarták vinni – ezek viszont alaptalanok voltak. Egyszer adtuk kölcsön a barcarozsnyói dinóparknak, és a négyhónapos bérlés fejében kifizették a konzerválás költségeit. A masztodoncsontváz a legnagyobb értékű és hírű tárgy a gyűjteményünkben, ez tette híressé a múzeumunkat.

– Milyen témájú rendezvényeknek ad otthont a múzeum épülete?

– Akkor „él” egy múzeum, ha folyamatosan otthont biztosít különféle rendezvényeknek. Mi elsősorban ismeretterjesztő előadásokat tartunk a Tortoma Önképzőkör keretein belül. Ebbe belerondított a világjárvány, de reméljük, hogy ma már újra gördülékenyen tudunk előadásokat, könyvbemutatókat, egyéb rendezvényeket tartani. Egyidőben mi adtunk otthont az Erdővidéki Középkori és Reneszánsz Napoknak, továbbá partner­in­tézményei vagyunk az Erdővidéki Közművelődési Napok rendezvénysorozatnak is.




A masztodon lábának csontjai nem kaphattak helyet lefektetve a többi mellett, ezért külön állították ki. Képek: Erdővidék Múzeuma

– Mesélne az intézménnyel kapcsolatos további tervekről?

– Amikor felavattuk a múzeumot 2006 novemberében, a telek végében elhelyeztettem egy alapkövet, amelyen azt olvashatjuk, hogy itt fog állni az új szárny. Ezzel azt kívántuk akkor jelezni, hogy mindez csak a kezdet, azóta viszont eltelt tizenöt esztendő, és egy helyben tapodunk. Nem rejtem véka alá a véleményem, miszerint a nem megfelelő városvezetés is hozzájárult ahhoz, hogy nem tudtunk egyről a kettőre lépni – most, az új városvezetéssel mintha változott volna a helyzet. Célunk létrehozni egy lényegesen nagyobb létesítményt, ami múzeumként és látogatóközpontként is üzemelne. Ennek három fő alapkiállítása volna: az egyik Erdővidék története és kultúrája, a másik az ólomkatona-kiállítás, a legnagyobb léptékű pedig egy paleontológiai, ásvány- és kőzettani, geológiai kiállítás lenne, amely részeként idehozatnánk és bemutatnánk a Székely Nemzeti Múzeum paleontológiai gyűjteményét is.

– Mi történne a jelenlegi múzeumépülettel és annak területével?

– Ha idővel sikerül létrehoznunk egy nagyobb létesítményt, akkor a múzeum elköltözne a jelenlegi otthonából, és természetesen az új kiállítást sem itt rendeznénk már be. Tízéves távlatban gondolkodunk, így a terveink szerint egy évtized múlva lenne kulcsrakész az új épület. A város központjában található jelenlegi épületet és kertet átalakítanánk a Híres Erdővidékiek Emlék­park­já­vá, ami szabadon látogatható volna reggeltől estig, és emléktáblák, szobrok, illetve más képzőművészeti alkotások „mutatnák be” a látogatóknak a híres erdővidékieket.

– Köszönöm a beszélgetést, és sok sikert kívánok a tervek megvalósításához!

Jegyzet

1 Baróti Szabó Dávid: A magyar ifjúsághoz, 1777, 11–12. sor. (https://www.magnificat.ro/portal/index.php/hu/szent-ferenc-alapitvany/ro... )

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Szeptember 6-án, szerdán – még a ködös évszak előtt – tartották a Bodosi Dániel. Fény és ritmus című kiállítás megnyitóját a Kolozs Megyei Tanács alárendeltségébe tartozó Kolozsvári Művészeti Múzeum földszinti időszakos kiállítási termeiben. Ez külön öröm mind a család, mind a szakmai közönség számára, hiszen egyrészt az idén nyáron ünnepeltük születésének 110. évfordulóját, másrészt pedig kereken 40 év után festményeinek egy része visszatért Kolozsvárra: ugyanis 1983-ban az akkor már pályája csúcsán álló művész Kántor Lajos felkérésére és szervezésében egyéni tárlattal jelentkezett a Korunk Galériában.

Bárány Terézia és Koppány Attila esetében is talán a »látszó igazság« keresése lehet az a kiindulási pont, amelyre felépül festészetük, hiszen mindketten merítenek a múlt gazdag, mondhatni, szinte végtelen lehetőségeket, variációkat felmutató tárából, ha műveik tematikáját, jel- és jelképrendszerét, üzenetátadó igyekezetét, de akár anyaghasználati, technikai megoldásait, formavilágát egyedi, de mégis nagy vonalakban általánosnak mondható megjelenítését tekintjük. 

A tudatosság fontos része az alkotásnak. Ez alatt azt értem, hogy van egy célom, amit el akarok érni. Ezért dokumentálódom, olvasok a témáról, vázlatokat készítek. A cél lehet egy megrendelés vagy egyéni ötlet, belső késztetés. A munka érlelődésében szerepet játszik az alkotó élete során felhalmozódott tudás. Ez a tudás egyfajta építkezésbe kezd a cél érdekében. 

„Aki Csíkban rajzeszközt, ecsetet vesz a kezébe, nehéz igába hajtja a nyakát. Olyan elődök nyomában vagy éppen ellenében kell a maga útját járnia, mint Nagy István, Nagy Imre, Szász Endre. De szerencséje is lehet az idevalóság, mert olyan kortárs mesterek fogják kézen mindjárt legelején a talentumosnak mutatkozót, mint Gaál András, Márton Árpád, Sövér Elek; olyan avantgárd egyéniség ösztökélheti távoli utakra, idegen tájakra, mint a Somlyóról indult Márkos András. Nemcsak borvizek fakadnak itt, nemcsak pityókát, rozsot, hanem festőket termő is ez az itteni, csíki, gyergyói föld. Nemcsak zord, de színekben, fényekben tobzódó is tud lenni ez a táj..."

A Tordai Történelmi Múzeum egy új időszakos kiállítással jelentkezett az idei Múzeumok Éjszakáján, amely elsősorban a tordai és járai kerámiát mutatja be. Ezek a központok régóta nevezetesek, a tordaiak a díszedényeikről, a járaiak pedig a főzőedényeik és káposztásfazekaik miatt. 

Ha megfelelően szeretnénk megérteni, átérezni és találóan kódolni Radovics János képeit, alaposan meg kell figyelnünk azokat, munkára kell fognunk elménket, és nem szabad az első pillantás benyomására hagyatkoznunk. Ebben segítséget nyújt Radovics János önvallomása is: „a lelkieket tartom lényegesnek a fotók szempontjából.” A „lelki élet témává nőtte ki magát a képanyagban – állítja –, akkor vagyok magam, ha a magányt fotózom”.

Az ősi mágiák és rituálék maradványait saját korunkban is megtalálhatjuk. Gondoljunk a farsangtemetés, a tüzes kerék, a borica jelenlétére, mint élő népi hagyományokra. Az őskorban a mágia és a rituálé segédeszköz volt a túlélésben. Ide kapcsolódtak a barlangrajzok és a mágikus szobrocskák, amelyek képzőművészeti kezdemények voltak. Az elszigetelt törzsi népeknél is megtaláljuk azokat a tárgyi bizonyítékokat, amelyek a mágiára utalnak, gondoljunk itt az afrikai maszkokra vagy a kifestett táncosokra.

„Életemet meghatározó, rendkívüli szerencsének tartom, hogy a Nagy Véletlen összehozott a kerámiával… és a kerámia sorsommá vált. A kerámiában, mint bármely más szakterületen, nagyon sok mindent meg lehet tanulni, ki lehet kísérletezni, meg lehet magyarázni, de ami rendkívül izgalmas, és állandóan további munkára sarkal, ahogy a kifejezhető, szavakban is értelmezhető eredmények ütköznek a Nagy Titokkal, ahogy az anyag vizuálisan leolvasható megnyilvánulásai találkoznak az ezek mögötti időrétegek üzeneteivel, megsejtéseivel. A megfejthetetlen Titok vonzása ez. A létezés titka, amely titok marad.”

„Figyeltem az asztalterítő piros mintáját, és ahogy felpillantottam, egyszer csak beborította a tetőt, az ablakot, a falakat, majd az egész szobát, a testemet és a világmindenséget. Határozottan úgy éreztem, mintha elkezdtem volna önmagam megsemmisítését, hogy a végtelen időben és a tér abszolútumában keringjek, majd semmivé váljak.”

Orlowski Balogh Edit a Fehér megyei Topánfalván született 1933-ban, de már kisgyermek korában a Kolozs megyei Aranyospolyánba költözött családjával. Középiskolai tanulmányait Tordán végezte. A líceum elvégzése után ipari technikumba iratkozott porcelán szakra, ahol nagyon megszerette a mintázást. 

Crăciun Judit kerámiaszobrász művészi hitvallásában így nyilatkozik munkásságáról és alkotásairól: „A kerámia egy játék számomra, kiaknázok minden ismert és ismeretlen lehetőségét, háromdimenziós formákat építek, amelyek összhangban állnak a gondolkodásmódommal és a véleménynyilvánítási szabadságommal." Gheorghe Crăciun kerámiaszobrász így vall művészetéről és alkotói tevékenységéről: „A kerámia az őselemek – föld, víz, tűz – együttműködéséből születik. Egy engedelmes anyagból indulunk ki, amelyet lehet modellálni, formálni, még akkor is, ha saját memóriája van, és a tűzpróba teszi teljessé. Az agyag engedi, hogy játsszak vele, formáljam és elrejtsem benne az ötleteimet."

Kegye Lenke azon kiváltságos fényképészek kategóriájába tartozik, akik dinamikusan, a fény segítségével folyamatosan tökéletesítik művészetüket. Az eddig kiállított alkotások jelzik a művész azon meggyőződését, hogy a fényképészetet életeseményként, papír és valóság csodálatra méltó találkozásaként lássuk. Egy ilyen találkozást követően (a fotóművész segítségével) a két entitás örökre együtt marad – akár fekete-fehérben, akár színesben.

„Semmi és minden, avagy minimális eszközökkel nyújtani a maximumot. Azt az életérzés- és gondolatsűrítményt, ami egy 21. századi fiatal képzőművészt, jelesül Mira Marincașt alkotásra, sajátos önkifejezésre serkentett. Ezt kínálja nekünk ez a mindenkori avantgárd jegyében született kiállítás és alkotója, a fotó- és grafikusművész."

Maszelka konokul, hűséggel és optimistán járta végig saját művészi útját, derű jellemezte egész életét, és ez a derű az, amely úgy az alkotói pályáját, mint a közönség szolgálatát végigkísérte. Kitartással és elkötelezettséggel vált az erdélyi művészetben számontartott, ám életében a tehetségéhez és életművéhez mérten eléggé el nem ismert festővé. Évtizedek célratörő, szívós munkájával, rengeteg energiával és megkapó emberi melegséggel Székelyudvarhelyt az erdélyi magyar képzőművészet egyik leginkább megbecsült vidéki központjává változtatta.

Sipos Sándor látásmódjának kialakulására mély hatást gyakorolt Marshall McLuhan kanadai médiakutató és filozófus. A képzőművész alkotásai a – folyton táguló – virtuális valóságot megtapasztaló ember életérzéseit vetítik elénk, és arról tanúskodnak, hogy a média fejlődése átszabja, átformálja az emberi kultúrát.