Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Fény és ritmus Bodosi Dániel festészetében

„Most gyűjtsd a fényt. Magas hegyekre menj, / ahol kékebb és ragyogóbb a menny. / A lelkedet csűr-szélességre tárd, / és kéve-számra szedd a napsugárt. / Azt is, amit a nap búcsúzva ont, / ha arany küllőt vet a horizont, /
s ott is, hol késő délutánokon / még megragyog fémsárga lombokon.”

(Áprily Lajos: Ködös évszak előtt)

 




Önarckép (1950, akvarell)

Szeptember 6-án, szerdán – még a ködös évszak előtt – tartották a Bodosi Dániel. Fény és ritmus című kiállítás megnyitóját a Kolozs Megyei Tanács alárendeltségébe tartozó Kolozsvári Művészeti Múzeum földszinti időszakos kiállítási termeiben. Ez külön öröm mind a család, mind a szakmai közönség számára, hiszen egyrészt az idén nyáron ünnepeltük születésének 110. évfordulóját, másrészt pedig kereken 40 év után festményeinek egy része visszatért Kolozsvárra: ugyanis 1983-ban az akkor már pályája csúcsán álló művész Kántor Lajos felkérésére és szervezésében egyéni tárlattal jelentkezett a Korunk Galériában. Kántor 2015-ben egyik írásában így emlékezik vissza erre az időszakra: „Három évtized távolából visszatekintve magyarázatot igényel a válogatás (az egymást követő kiállítások – szerk. megj.). A már 1973-tól működő kiállításaink, az egyre népszerűbb Korunk Galéria eseményeit tükrözik a rövid ismertetések és a színes reprók, Szabó Tamástól. […] A felfedezni érdemesek közt rátalálok az erdővidéki Bodosi Dánielre (1984. április 1.), Nagy Enikő rekeszzománcaira [...] Kádár (F.) Tibor kalotaszegi festményeire [...] és az ugyancsak ifjú grafikusra, Bencsik Jánosra.”1 És nem véletlenül említi Bodosi Dániel nevét elsőként…

Bodosi képzőművészeti pályája (kortársaihoz képest) kissé megkésve indult. Bár rajzkészsége és esztétikai érzéke már egészen fiatal korban megmutatkozott, középfokú tanulmányai után eredetileg épület- és műbútorasztalosságot tanult Sepsiszentgyörgyön, majd Brassóban a Kresler cégnél. Ám a „véletlenek” sorozatának (vagy a sors akaratának) köszönhetően, 24 évesen munkahelyi baleset miatt jobb kezére nyomorék maradt (elvesztette négy ujját, csupán hüvelykujja maradt épen). Emiatt kénytelen volt hazaköltözni szülővárosába, ahol – most már tudatosan – a képzőművészet felé fordult, és a Zsögödön élő Nagy Imre irányításával festészettel kezdett foglalkozni. Az ő tanácsára iratkozott be a Magyar Királyi Képzőművészeti Akadémiára, ahol, meglepetésére, a 100-nál is több jelentkező ellenére felvették Rudnay Gyula osztályába. Így 1941 és 1944 között Rudnay tanítványa lett (akárcsak László Gyula, Miklóssy Gábor, Barcsay Jenő vagy Hervay Zoltán). Sajnálatos módon 1944-ben tanulmányai kényszerűen félbeszakadtak, így ismét hazatért Barótra, ahol elszigetelten ugyan, de teljes életét a képzőművészetnek szentelte 2006-ban bekövetkezett haláláig.




Elővágatban (1985, olaj)

Bodosi Dániel hat évtizedet felölelő életműve egy igazán tehetséges, ugyanakkor nagyon fegyelmezett, céltudatos és kitartó művészről tesz bizonyságot. Egyéni látásmódja, vizuális nyelvezete, gazdag kolorisztikája, a színek és formák jellegzetes használata olyan egyedi ritmust, dinamikát kölcsönöz kompozícióinak, ami egészen egyedülállóvá teszi az erdélyi és romániai magyar képzőművészetben.

Bár e kolozsvári kiállítási anyagát (79 műalkotás) 50 év gazdag terméséből (1950–2000) válogattuk, meglepően egységes látásmódot, stilisztikai és kompozicionális megoldásokat mutat. A technikát illetően a kiállított anyag zöme nagyméretű olajfestmény, néhány kisebb méretű akvarellel, tus- és ceruzarajzzal kiegészítve, ami frissességet és spontánabb megközelítést visz a kiállításba. Műfajukat tekintve talán azt mondhatjuk, hogy a tájképek és életképek dominálnak, amelyek Erdővidék érintetlen és páratlan szépségű tájait, illetve a falusi élet mindennapi jeleneteit elevenítik meg. Ezek mellett pedig az elvontabb témájú, összetettebb kompozíciók is helyet kapnak (akárcsak a Múlt és jelen című kompozíció), illetve a női test szépségét, a fény, a mozgás és ritmus dinamikáját kiaknázó festmények is nagy számban jelentkeznek.

A kiállításrendezés koncepciója az volt, hogy a néhány korai alkotástól indulva először a művész élettereként szolgáló gyönyörű erdővidéki tájat, illetve a falusi élet sok verejtékkel járó tevékenységeit elevenítsük meg, ahol a természetközeliség, az ember és állat kapcsolata, a földműveléssel és bányászattal járó nehéz munkák kerülnek fókuszba. Jó példa ezekre a Kaszások, Fuvarosok, Favágók vagy a Baróti bánya és Elővágatban című festmények. Bodosi számára Barót, Erdővidék nem csupán kényszerű élettér, önként választott remeteségének színtere, hanem a Kakukk-hegy, a Nagy-Murgó, a Rika-hegység, az Olt völgye és Uzonka (az akkor közismert fürdőhely, ahol egyébként méheit tartotta) ugyanazt jelenti, akárcsak Nagy Imrének Csík, Bordi Andrásnak Marosszék, Márton Árpádnak Gyergyó, Incze Istvánnak Kézdiszék, Páll Lajosnak Korond vagy Kusztos Endrének Szováta környéke: Gyökeret, Kötődést és ki nem merülő, apadhatatlan Inspirációt.




Pihenő (1953, tempera)

A kiállítótérben befelé haladva majd a líraibb hangvételű vízparti tájak árkádiai jelenetei vették át a teret, amelyek meditatív jellegükből adódóan a befelé fordulásra, az elcsendesedésre hívnak, akárcsak a Halászok vagy a Fürdőzők I. és II. című alkotások. Bodosinál az érintetlen, páratlan szépségű tájban zavartalanul pihenő vagy éppen fürdőző alakok olyfajta szimbiózisban vannak a természettel, aminek képi megjelenítése csakis elsőrendű tapasztalat révén lehetséges bármely művész számára. Táj és ember egysége, akárcsak az elvesztett Édenkert utópiája elevenedik meg képein. Ugyanakkor a víz mint éltető erő, a külső és belső nyugalom metaforája.

A további termekben a művésznek a női test szépsége, a mozgás, a tánc dinamikája, illetve a spektrumaira bontott fény vibráló ritmusa iránti érdeklődése bontakozik ki, amely az életmű egészen egyedi szeletét nyújtja, akárcsak a Tánc, Ritmus vagy a Napkelte című képek esetében.

Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész szerint a hatvanas évek végétől Bodosi festészetében a vonal, a forma és a szín mellett „a mindent beragyogó és átvilágító fény foglalta el a leginkább kitüntetett helyet”2, amely egészen egyedülállóvá teszi az erdélyi képzőművészetben. E periódus termését egyéni kiállításokon is bemutatta, 1973-ban Sepsiszentgyörgyön, egy évvel később Székelyudvarhelyen és Baróton, 1977-ben Uzonkafürdőn, majd ismét Baróton és 1983-ban Kolozsváron. E szokatlan módon, kromatikai bravúrral (és nem a forma által) elért lüktető mozgás szinte hallhatóan feleleveníti a néző számára a tánc lüktető ritmusát, amikor a kifáradt test gyorsuló szívritmusa már fülünkben dobog, egyre csak erősödve…

Végül, mindezek mellett a modern élet témái is helyet kaptak a kiállításban, akárcsak a Város,Szmog vagy a Katedrális című festmények esetében, illetve, mintegy záróakkordként az élet elkerülhetetlen végkicsengése, maga a halál gondolatának megfogalmazása is megjelenik a Végtisztesség vagy a Virrasztás című festményeken. Ugyanakkor a tárlat anyagából említést érdemel a portrék és önarcképek egysége is, ezek intimebb betekintést nyújtanak az életműbe, hiszen magáról a festőről vagy az egészen közeli családtagokról készültek, ugyanakkor kivételes rajzkészségről és a karakter igazán mély megragadásáról tesznek bizonyságot.




Halászok (1970, olaj)

Összegzésként Banner Zoltán szavait idézném az 1983-ban a Korunk Galériában rendezett kiállítás méltatásából, amely remekül összegzi az életmű egyediségét és fontosságát: „Ez a negyven (esetünkben 79 – szerk. megj.) olajfestmény és akvarell éppen abban tükrözteti a szülőföld valóságát, ami még az ott élők számára is ismeretlen volt eddig: a színek, a fények, a levegő és a belső létformák elemeitől szőtt látomásosságban. […] Bodosi látomásai annál értékesebbek, hogy nem az egyébként is felemelő látványra helyezi a festői megjelenítés koronáját, hanem magát a festői megoldást avatja a kép témájává anélkül, hogy elszakadna a felismerhető hegyektől, vizektől, településektől, emberektől. Mindenekelőtt atmoszférát fest, fenségesen lebegő szín–fény­reflex-boltozatokat emel a valódi táj fölé. S ebben az ellentételezésben a felszíni formák súlyukat vesztik, szinte díszletszerűvé válnak, hogy annál érzékletesebben ragyogja be a felületet a festő által teremtett levegőkupola.”

 

Jegyzetek

1 Kántor Lajos: Fehér kakas, vörösbor. Forrás, 2015/9. 25. o.

2 Vécsi Nagy Zoltán (szerk.): Bodosi Dániel. Erdélyi Művészeti Központ, Sepsiszentgyörgy, 2015. 6. o.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Bárány Terézia és Koppány Attila esetében is talán a »látszó igazság« keresése lehet az a kiindulási pont, amelyre felépül festészetük, hiszen mindketten merítenek a múlt gazdag, mondhatni, szinte végtelen lehetőségeket, variációkat felmutató tárából, ha műveik tematikáját, jel- és jelképrendszerét, üzenetátadó igyekezetét, de akár anyaghasználati, technikai megoldásait, formavilágát egyedi, de mégis nagy vonalakban általánosnak mondható megjelenítését tekintjük. 

A tudatosság fontos része az alkotásnak. Ez alatt azt értem, hogy van egy célom, amit el akarok érni. Ezért dokumentálódom, olvasok a témáról, vázlatokat készítek. A cél lehet egy megrendelés vagy egyéni ötlet, belső késztetés. A munka érlelődésében szerepet játszik az alkotó élete során felhalmozódott tudás. Ez a tudás egyfajta építkezésbe kezd a cél érdekében. 

„Aki Csíkban rajzeszközt, ecsetet vesz a kezébe, nehéz igába hajtja a nyakát. Olyan elődök nyomában vagy éppen ellenében kell a maga útját járnia, mint Nagy István, Nagy Imre, Szász Endre. De szerencséje is lehet az idevalóság, mert olyan kortárs mesterek fogják kézen mindjárt legelején a talentumosnak mutatkozót, mint Gaál András, Márton Árpád, Sövér Elek; olyan avantgárd egyéniség ösztökélheti távoli utakra, idegen tájakra, mint a Somlyóról indult Márkos András. Nemcsak borvizek fakadnak itt, nemcsak pityókát, rozsot, hanem festőket termő is ez az itteni, csíki, gyergyói föld. Nemcsak zord, de színekben, fényekben tobzódó is tud lenni ez a táj..."

A Tordai Történelmi Múzeum egy új időszakos kiállítással jelentkezett az idei Múzeumok Éjszakáján, amely elsősorban a tordai és járai kerámiát mutatja be. Ezek a központok régóta nevezetesek, a tordaiak a díszedényeikről, a járaiak pedig a főzőedényeik és káposztásfazekaik miatt. 

Ha megfelelően szeretnénk megérteni, átérezni és találóan kódolni Radovics János képeit, alaposan meg kell figyelnünk azokat, munkára kell fognunk elménket, és nem szabad az első pillantás benyomására hagyatkoznunk. Ebben segítséget nyújt Radovics János önvallomása is: „a lelkieket tartom lényegesnek a fotók szempontjából.” A „lelki élet témává nőtte ki magát a képanyagban – állítja –, akkor vagyok magam, ha a magányt fotózom”.

Az ősi mágiák és rituálék maradványait saját korunkban is megtalálhatjuk. Gondoljunk a farsangtemetés, a tüzes kerék, a borica jelenlétére, mint élő népi hagyományokra. Az őskorban a mágia és a rituálé segédeszköz volt a túlélésben. Ide kapcsolódtak a barlangrajzok és a mágikus szobrocskák, amelyek képzőművészeti kezdemények voltak. Az elszigetelt törzsi népeknél is megtaláljuk azokat a tárgyi bizonyítékokat, amelyek a mágiára utalnak, gondoljunk itt az afrikai maszkokra vagy a kifestett táncosokra.

„Életemet meghatározó, rendkívüli szerencsének tartom, hogy a Nagy Véletlen összehozott a kerámiával… és a kerámia sorsommá vált. A kerámiában, mint bármely más szakterületen, nagyon sok mindent meg lehet tanulni, ki lehet kísérletezni, meg lehet magyarázni, de ami rendkívül izgalmas, és állandóan további munkára sarkal, ahogy a kifejezhető, szavakban is értelmezhető eredmények ütköznek a Nagy Titokkal, ahogy az anyag vizuálisan leolvasható megnyilvánulásai találkoznak az ezek mögötti időrétegek üzeneteivel, megsejtéseivel. A megfejthetetlen Titok vonzása ez. A létezés titka, amely titok marad.”

„Figyeltem az asztalterítő piros mintáját, és ahogy felpillantottam, egyszer csak beborította a tetőt, az ablakot, a falakat, majd az egész szobát, a testemet és a világmindenséget. Határozottan úgy éreztem, mintha elkezdtem volna önmagam megsemmisítését, hogy a végtelen időben és a tér abszolútumában keringjek, majd semmivé váljak.”

Orlowski Balogh Edit a Fehér megyei Topánfalván született 1933-ban, de már kisgyermek korában a Kolozs megyei Aranyospolyánba költözött családjával. Középiskolai tanulmányait Tordán végezte. A líceum elvégzése után ipari technikumba iratkozott porcelán szakra, ahol nagyon megszerette a mintázást. 

Crăciun Judit kerámiaszobrász művészi hitvallásában így nyilatkozik munkásságáról és alkotásairól: „A kerámia egy játék számomra, kiaknázok minden ismert és ismeretlen lehetőségét, háromdimenziós formákat építek, amelyek összhangban állnak a gondolkodásmódommal és a véleménynyilvánítási szabadságommal." Gheorghe Crăciun kerámiaszobrász így vall művészetéről és alkotói tevékenységéről: „A kerámia az őselemek – föld, víz, tűz – együttműködéséből születik. Egy engedelmes anyagból indulunk ki, amelyet lehet modellálni, formálni, még akkor is, ha saját memóriája van, és a tűzpróba teszi teljessé. Az agyag engedi, hogy játsszak vele, formáljam és elrejtsem benne az ötleteimet."

Kegye Lenke azon kiváltságos fényképészek kategóriájába tartozik, akik dinamikusan, a fény segítségével folyamatosan tökéletesítik művészetüket. Az eddig kiállított alkotások jelzik a művész azon meggyőződését, hogy a fényképészetet életeseményként, papír és valóság csodálatra méltó találkozásaként lássuk. Egy ilyen találkozást követően (a fotóművész segítségével) a két entitás örökre együtt marad – akár fekete-fehérben, akár színesben.

„Semmi és minden, avagy minimális eszközökkel nyújtani a maximumot. Azt az életérzés- és gondolatsűrítményt, ami egy 21. századi fiatal képzőművészt, jelesül Mira Marincașt alkotásra, sajátos önkifejezésre serkentett. Ezt kínálja nekünk ez a mindenkori avantgárd jegyében született kiállítás és alkotója, a fotó- és grafikusművész."

Akkor „él” egy múzeum, ha folyamatosan otthont biztosít különféle rendezvényeknek. Mi elsősorban ismeretterjesztő előadásokat tartunk a Tortoma Önképzőkör keretein belül. Ebbe belerondított a világjárvány, de reméljük, hogy ma már újra gördülékenyen tudunk előadásokat, könyvbemutatókat, egyéb rendezvényeket tartani. Egyidőben mi adtunk otthont az Erdővidéki Középkori és Reneszánsz Napoknak, továbbá partner­in­tézményei vagyunk az Erdővidéki Közművelődési Napok rendezvénysorozatnak is.

Maszelka konokul, hűséggel és optimistán járta végig saját művészi útját, derű jellemezte egész életét, és ez a derű az, amely úgy az alkotói pályáját, mint a közönség szolgálatát végigkísérte. Kitartással és elkötelezettséggel vált az erdélyi művészetben számontartott, ám életében a tehetségéhez és életművéhez mérten eléggé el nem ismert festővé. Évtizedek célratörő, szívós munkájával, rengeteg energiával és megkapó emberi melegséggel Székelyudvarhelyt az erdélyi magyar képzőművészet egyik leginkább megbecsült vidéki központjává változtatta.

Sipos Sándor látásmódjának kialakulására mély hatást gyakorolt Marshall McLuhan kanadai médiakutató és filozófus. A képzőművész alkotásai a – folyton táguló – virtuális valóságot megtapasztaló ember életérzéseit vetítik elénk, és arról tanúskodnak, hogy a média fejlődése átszabja, átformálja az emberi kultúrát.