Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Így ásunk mi – látkép a régészet jelenéről

Napjainkban a múlt kutatása sokak számára nem tűnik vonzó területnek, a régészeti felfedezésekről szóló hírek mégis rendre népszerűvé tudnak válni a nyilvánosságban, és felkeltik a társadalom érdeklődését. A megtalált leletekről gyakran hallunk és sokat olvashatunk, de tudunk-e eleget a régészek munkájáról vagy a szakterület jelenéről is?

A témáról két erdélyi szakembert kérdeztem meg, akik segítettek eligazodni a közelmúlt fontosabb felfedezéseivel és saját tevékenységükkel kapcsolatban. Az általuk elért konkrét eredmények mellett arra is kíváncsi voltam, mit gondolnak a régészeti kutatások mai lehetőségeiről és a jövő nemzedék kineveléséről.

Lupescu Radu, a Sapientia EMTE docense kérdésemre elmondta, Kolozsváron és a többi erdélyi nagyvárosban folyamatosak a régészeti kutatások, hiszen épületeket, templomokat és közutakat is rendszeresen újítanak fel, a helyszínekre pedig általában régészeket is hívnak leletmentés céljából.

Felidézte a Szent Mihály-templom felújítását, ahol a belső és külső munkálatok során ő maga is régészkedett, de a jelenleg zajló Torda (mai nevén Universității) utcai kaputorony feltárására is kitért, amelyre érdemes lesz figyelni a közeljövőben. Ezzel kapcsolatban a szakember kiemelte, hogy Kolozsváron a felújítási munkálatok nélkül nem lett volna esély az értékes leletek feltárására, tehát mindenképpen az ilyen munkák kínálják a legnagyobb lehetőséget látványos eredmények elérésére.

A Szent Mihály-templom restaurálásával kapcsolatban néhány lényeges részletre is érdemes kitérni. A munkálatok az előzetes felmérések elvégzése után 2018-ban indulhattak el, ezzel párhuzamosan pedig a régészeti kutatások és ásatások is folyamatosan zajlottak az Erdélyi Történelmi Múzeum felügyelete alatt. Természetesen az erdélyi magyar sajtó rendszeresen beszámolt a fejleményekről, de a feltárt leletekről szóló adatok azóta már kutathatókká is váltak. 2021 nyarán a templom északi mellékszentélyében a régészek a szinte eredeti állapotában megmaradt kápolnát is megtalálták, kőlapokból összeálló járószintjével együtt. Hamar népszerűvé vált továbbá a 700 éves oltárasztal is, amelynek alapozását és felépítményét is felfedezték a régészek.

A felújítási munkálatok összetettségét jól mutatja, hogy ezeket a leleteket évekkel a régészeti vizsgálat elkezdése után sikerült feltárni, ekkor váltak ugyanis láthatókká a korábban szakemberek által is kevésbé ismert részletek. A restaurálás befejezését követően a tavalyi Kolozsvári Magyar Napok keretében adták át a munkát, többek között utcai kiállításon mutatva be a folyamat részleteit, többnyelvű leírások által is közelebb hozva a felfedezéseket a közönséghez.

A Híd (mai nevén Regele Ferdinand) utcában néhány évvel ezelőtt megtalált kaputoronnyal kapcsolatban Lupescu hangsúlyozta, Kolozsváron előnyt jelent a szakemberek számára, hogy írásos forrásokból ismerik a város topográfiáját, így pillanatok alatt azonosíthatták a leletet, amelynek egy részére lakóházak épültek. A rendelkezésre álló információk szerint az 1470-es években befejezett kaputornyot 1870 és 1872 között bontották le. Utóbbi azért lényeges részlet, mert a 19. század során már képek is készültek a külső és belső homlokzatokról, s ezek a képek jelentősen megkönnyítették a régészek munkáját. Lupescu 2019-ben A magyar tudomány napja Erdélyben című rendezvénysorozaton tartott előadásán is beszélt a feltárás részleteiről, többek között arról, hogy az ismert objektumok mellett különböző szórványos leletek is előkerültek, amelyek valamelyik híd részét képezhették. A kaputorony elé épített, 1544-ből származó forrásokban említett őrház szintén előkerült az ásatások során.




Sok hasonló, kis méretű objektum került elő a középkori Csoma falu helyén végzett régészeti kutatás után. Szőcs Péter felvétele

A docens szerint a leletmentéssel elsősorban a kisvárosokban vagy vidéki településeken található polgárházak felújításánál szokott probléma adódni. Ezekhez ugyanis gyakran nem hívnak régészt a beruházók, következésképpen a felügyelet nélküli építkezéseken sok értékes lelet tönkremehet vagy megsemmisülhet. Lupescu Radu úgy gondolja, az 1989 előtti rendszerben bizonyos szempontból szervezettebben működött a régészet, kiszámíthatóbb volt a munka, ma viszont már a szűk határidők miatt kevesebb lehetőség van szisztematikus ásatásra. A befektetők célja elsősorban az építkezési munkálatok időben való elkezdése, szükség esetén finanszírozzák ugyan az ásatási munkálatokat, az általuk szabott határidők viszont megnehezítik a kutatók dolgát, akiknek ezzel szemben a lehető legalaposabb vizsgálódás lenne a céljuk.

A kolozsvári szakember szerint a nyilvánosságban való megjelenítés szempontjából nincs probléma a régészettel, hiszen a sajtó folyamatosan érdeklődik a feltárások eredményei iránt, ezek tehát relevánsnak bizonyulnak a társadalom számára.

További érdekességeket osztott meg velem a témáról Szőcs Péter középkorász, aki a Babeș–Bo­lyai Tudományegyetem Történeti In­té­zetének képzésén oktatja a magyar régészhallgatókat. Lupescuhoz hasonlóan ő is elsősorban leletmentéseken vesz részt, legutóbb Temesvár környékén, a körgyűrűt az autópályával összekötő útszakasszal kapcsolatos munkálatok kapcsán kutatott. A helyszínen közel 800 objektum került elő: a Csoma nevű elpusztult középkori falu maradványai, innen kések, csonteszközök, lószerszámok és kerámiaedények került elő. Nagy részük az 1550-es évekből származik, amikor a törökök lerombolták a falut.

Csoma nevét 1330-as évekből származó források említik először. A település történelmi jelentőségét elsősorban földrajzi elhelyezkedése adja, ugyanis a Temesvárt és Aradot összekötő út mentént feküdt. A törökök az említett támadás folytatásaként a temesvári várat foglalták el. Későbbi forrásokban is találkozhatunk Csoma nevével, mint az Oszmán Birodalomnak adót fizető településsel. Ez arra utal, hogy a későbbiekben is éltek ott emberek, de a város visszafoglalásáért vívott csatáknak már a jelek szerint végleg áldozatul esett a falu, amelyet egy 1720-as térképen jelöltek meg utoljára, a későbbieken viszont már nem szerepel.

Érdekesebb közelmúltbeli felfedezései között Szőcs Péter megemlítette a szatmárnémeti Református Gimnáziumban talált középkori kályhacsempéket is, amelyeken sárkányok és oroszlánok voltak felismerhetők. Szerinte a régió megyéi között jelentős különbség van abból a szempontból, hogy intézményes szinten mennyire fejlett a régészeti kutatás, és milyen lehetőségei vannak a szakembereknek hatékonyan dolgozni.

A gimnázium múltjáról tudni kell, hogy helyszíne a középkori Szatmár város főutcájára esik, amelyet akkoriban a Szamoson való átkelő felé vezető út keresztezett. Az iskola felépülése előtt a város jómódú polgárainak lakóházai, boltjai álltak a helyszínen. Bizonyos építmények a rendelkezésre álló történelmi források szerint nyom nélkül eltűnhettek, a történészeknek viszont egyes esetekben segítséget nyújt az 1565-ben készült városábrázolás, amelyen pontosabb adatok inkább a templomokról maradtak fenn. A helyi topográfia egyik stabilnak tartott eleme a telekrendszer volt. A korai ábrázolásokra egyáltalán nem volt jellemző a sűrű beépítettség, hiszen a helyieknek a földművelés és a mezőgazdaság jelentette sokáig a megélhetést, csak a 19. század második felében kezdett nőni Szatmárnémeti beépítettsége.

Szőcs Péter a Szatmár Megyei Múzeum keretében végzett régészeti tevékenysége mellett egyetemi oktatóként a jövő régésznemzedék képzéséhez is hozzájárul. Elmondása szerint az elmúlt években erdélyi szinten is kevés hallgató jelentkezett az ország egyetlen magyar nyelvű felsőoktatási régészképzésére, tavaly elsőéven mindössze négy diákot tanított, az idén a létszám hat fő. Úgy gondolja, a szakmához elsősorban elhivatottság szükséges, ugyanis anyagilag valószínűleg nem elég vonzó a fiatalok számára ez a pálya. Pozitívumként kiemelte viszont, hogy tudomása szerint a képzést elvégző hallgatók el tudnak helyezkedni a szakmában, többek között mentőásatásokon dolgozva. Tapasztalatszerzésükben nagy segítség, hogy minden félévben kötelezően részt kell venniük terepgyakorlaton is.

A régészetnek tehát van jelene és minden bizonnyal jövője is. Kell azonban a lelkes fiatalokból álló utánpótlás ahhoz, hogy a szakma fenn tudjon maradni, és a jövőben is hallhassunk számot tevő eredményekről. Fontos továbbá az is, hogy a tudományág közelebb kerüljön a társadalomhoz sajtótermékeken és egyéb kiadványokon keresztül. A témában megjelent könyvek közül kiemelném T. Szabó Csaba 2019-ben kiadott Erdélyi régészet II. című kötetét, amely a kulturális örökségvédelem témáját is feldolgozza, felhíva a figyelmet arra, hogy a társadalomnak is komoly szerep jár értékeink megőrzésében.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

A tövisi előnevű báró Bálintitt (más helyeken Bálintith) család állítólag 1349-ig tudja visszavezetni családfáját. Nagy Iván szerint a 16. század elején telepedtek át Erdélybe, utódaik mind ott élő, híres családok gyermekeivel házasodtak össze. A két utóbbi leltár biztosan a családapa, Zsigmond nevéhez köthetők. Magáról a családról nagyon kevés adat maradt fönn. Azokat az elemeket, amelyek jelen íráshoz tartoznak, természetesen igyekeztünk összegyűjteni.

A 19. század második felében a szamosvölgyi vasút megépítésének lehetősége fontos célkitűzése volt Szolnok-Doboka vármegye érdekvédelmi szerveinek. Az ügy hosszú ideig elhúzódott, ugyanis a pályát fővonalként akarták kiépíteni, de nem volt hozzá elég pénzügyi alap. A megoldás végül Szolnok-Doboka vármegye főispánjának, báró Bánffy Dezső a fejéből pattant ki, ugyanis javaslatára mellékvonal jellegű pálya építése mellett döntöttek, így dolgozták ki az előtanulmányokat, illetve terveket, és így kérték az engedélyeztetését is. 

Az 1841-ben beindult Magyar Orvosok és Természetvizsgálók vándorgyűlési mozgalma Pesten (I., II. gyűlés), Besztercebányán (ma: Banská Bystrica, Szlovákia) tartott III. összejövetelük után 1843 nyarán, Temesváron tartották IV. vándor-, azaz nagygyűlésüket. A mozgalom történetének mindmáig legmegbízhatóbb áttekintése a budapesti Orvostörténeti Közlemények hasábjain jelent meg 1969-ben.

Szilágyi Andrást 1956. december végén legációba1 küldték a karácsonyi ünnepek idejére, a távoli Háromszékre, Papolcra a bűnbánati hétre. Brassón át Barátosra érkezett vonattal, és mivel szekér nem várta az állomáson, városi öltözetben gyalogolt el a havas országúton. Czegő V. András lelkész fogadta, és kérte, hogy egyéb tennivalói miatt vállalja át az ő feladatait is erre az időre. Szilágyi András bűnbánati prédikációi alkalmával az 1956-os magyarországi eseményekről is beszélt, a szabadságharcról, a lelkesedésről, az összeomlásról, a megtorlásokról. Nem is sejtette, hogy a gyülekezetben is lehetnek „téglák”. 

Idén emlékezünk meg Pákei Lajos építész százhetvenedik születésnapjáról, s mivel építészként, főmérnökként, iparmúzeumi igazgatóként, előadóként, műemléki értékek közvetítőjeként oly sokat köszönhetünk neki, emlékezni is csak ünnepelve tudunk. A szakipari képzéssel kapcsolatos felvetései mai napig érvényesek, hiszen a mesterségbeli tudásnak, az iparos szorgalomnak, lelkiismeretességnek, s mindezek alapján a mesterember társadalmi megbecsülésének ma is híján vagyunk – az alábbi sorokban is kiáll ezek mindenkori szükségszerűsége mellett. Legyen hát ez az „ünnepi beszéd” Pákei Lajos születésnapi köszöntője.

Szilágyi András 1956-ban érettségizett Nagyenyeden. Már akkor tudta, hogy nem lesz könnyű szigetként megmaradni magyarnak, főleg hogy egy kis, mindenből kirekesztett sziget tagjaként élt addig is. Büntetett előéletű, elítélt apával az egyetemekre nem is pályázhatott a református kollégiumokat megjárt, művelt, olvasott fiú, akinek nagyapja a medgyesi református templom harangjának öntéséhez gyűjtött adományt a legszigorúbb időkben a maroknyi gyülekezettől. Az unoka megtalálta az egyetlen helyet, ahova ezzel a múlttal is fogadták, és ő jelesen meg is felelt ennek a bizalomnak. Felvették a kolozsvári református teológiára, ahol barátokra lelt.

A kor szokásaival ellentétben a festő magánéletére a diszkréció volt jellemző, a társaság nem pillanthatott be a mú­zsák­hoz, modellekhez főződő kapcsolatába. Bár Grigorescu portréi között sok a férfitanulmány, úgy tűnik, hogy kedvenc modelljei mégis a nők voltak. Észrevette lényükben a költészetet, tekintetükben az álmodozást, a várakozást, a titkot. Dancs Máriát sokáig nézte, tudta, hogy megtalálta a legszebb modellt, akit valaha látott: az ifjúság állott előtte minden szépségével.

Szexualitást és vallást egy címben, még inkább egy tanulmányban említeni sokak számára meghökkentő, netán egyenesen megdöbbentő lehet. Ez azonban abból adódik, hogy az európai kollektív mentalitásban a két fogalom a kereszténység felvételével élesen elkülönült, így számunkra a hétköznapi, vulgáris, bohém, laikus, hedonista és materiális világ sajátosságaként értelmezett szexualitást nehéz egy térbe hozni a szakralitással, isteni ágenciával azonosított vallásossággal. A két fogalomnak ez az éles elkülönülése és jogi, térbeli és gyakorlati szétválasztása azonban nem minden történeti korban volt ennyire evidens. 

A címben felsorakoztatott három fogalom furcsa társításának közös nevezője egy név: Babos Sándor. A Babos név a békebeli Kolozsvár egyik leggazdagabb polgárának, az órás és ékszerkereskedő Babos Sándornak a Szamos-híd Széchenyi téri sarkán ma is álló palotájának köszönheti fennmaradását a kolozsvári köztudatban. A mai kolozsváriak közül csak kevesen tudják, hogy ki is volt ő, azt pedig még kevesebben, hogy a szintén Babos Sándor nevet viselő fia és unokája milyen sikeres pályát futott be a magyar székesfővárosban.

Madách Imre korán érő fiatalember volt, gyenge egészsége visszatartotta őt a virtuskodástól, tizennégy évesen már Pesten tanult a jogi akadémián, majd joggyakornok (patvarista) volt. Édesanyja iránt tisztelettel vegyes szeretetet érzett, mindenben meghallgatta tanácsát. Húszévesen már fontos hivatalt töltött be, ügyvéd, majd táblabíró volt Balassagyarmaton, Nógrád vármegyében. A nőkkel nem volt sok szerencséje, barátjával, Szontágh Pállal részt vettek a város társasági életében, Madách azonban halk szavú, visszahúzódó maradt.

Tanári és emberi volta megkülönböztette Killyéni Pétert egy olyan időszakban, amikor az edzők „pofozógépek” hírében álltak. Sohasem idegeskedett, sohasem kiabált: „Nyugodt, csendes ember volt, ritkán emelte fel a hangját, a durvaság nagyon távol állt tőle, ellentétben azokkal, akik naponta leordították a fejünket, vagy szétpofoztak… Tőle tanultuk meg azt, hogy mi is az atlétika”. 

A magyar történelemben, s különösen Erdély múltjában kevés olyan előkelő, magas rangú családot találunk, mint a Rhédeyeké. Királytól származtatják magukat, fejedelmet adtak Erdélynek, s még az angol királyi családdal is rokonságba kerültek.

Az 1848. március 15-i pesti események híre március 19-én ért Enyedre – Gaetano Biasini gyorskocsiutasai hozták a hírt. A kollégium diáksága nyomban megindult, népgyűlést hívtak össze a református vártemplomban, miközben Rákóczi-indulót énekeltek, hatalmas nemzeti színű zászlót bontottak, és felolvasták a Nemzeti dalt. Március 30-án, hatalmas tömeg részvételével megtartották a vártemplomban a Megyei Közgyűlést, majd kimondták Erdély unióját Magyarországgal. A kollégium bezárta kapuit, diáksága beállt nemzetőrnek, a tanárok egy része pedig honvédnek.

A Batthyány család 1398-ban Battyán faluról (ma Szabadbattyán) kapta a nevét. Eredetileg Kővágóörsi volt a nevük, és a Veszprém megyei Felsőörsről származtak. A török uralom idején a család nyugatabbra húzódott, Németújvárra tette át a székhelyét (Güssing, Burgenland), s azontúl a németújvári Batthyány megnevezést használták. A család első grófja Batthyány Ádám volt, aki 1630-ban kapott grófi címet.

„Erdély fővárosában végigsétáló idegen, a patinás, címerekkel ékeskedő, főúri paloták megtekintése után talán csodálkozva áll meg a Szent György-téren díszelgő egyetemi könyvtár hatalmas épülete előtt. Az idegen azonban jólesően veszi tudomásul, hogy a szerencsés elgondolással felépített könyvtár egy cseppet sem képez kirívó ellentétet a régi idők hagyományait híven őrző – Mátyás király szelleméről regélő – ódon város falai között.” E szavakkal jellemezte 1942-ben Csengery János klasszika-filológus professzor lánya, S. Csengery Ilona a kolozsvári Egyetemi Könyvtár palotáját. Az intézmény fennállásának 150., valamint az építési munkálatok befejezésének 115. évfordulója alkalmából érdemes feleleveníteni az első modern erdélyi könyvtár történetét, amely 1990-ben felvette Lucian Blaga nevét.