Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Elhallgatva, elfeledve

Nicolae Grigorescu múzsája: Dancs Mária emlékezete

Dancs Mária nagy útra készült 1883, vagy talán 1884 nyarán. Átalvetőbe rendezgette csekélyke holmiját: ezentúl el kell tartania magát, gondoskodnia kell megélhetéséről. Nem szorulhatott senkire, mert nem is volt már senkije. Hallotta, hogy a hegyeken túl, a Román Királyság fővárosában munkát lehet találni, ha az ember ügyes, dolgos, megbecsüli magát. Így beszélték Kőrösön azok, akik már megjárták Bukarestet, dolgoztak pár évet odaát, s most keresményükkel kicsi földet is vehettek idehaza. Kőrösről beszélünk még ekkor, a későbbi Csomakőrösről, hiszen az még ezután lett, 1904-ben, mikor a falu mikor a nagy szülötte, Kőrösi Csoma Sándor emlékére felvette a Csomakőrös nevet. Ismerős leányok, helybéli legények dolgoztak a messzi román városban: szekeresek, szolgalegények lovak mellett, inasok még szakmát is ellestek mesterek mellett, a lányok meg szolgálók, dajkák, úri házaknál cselédek, gyűjtögették a hozományravalójukat, álmodoztak a hazatérésről. Nagy szerencse kellett ahhoz, hogy magyar házakhoz is elszegődhessenek.

Bevándorló magyarok nagyobb számban 1850 után érkeztek Bukarestbe, főleg értelmiségiek, műépítészek, orvosok, gyógyszerészek, nekik köszönhetően pár év múlva virágzó magyar társasági élet alakult ki a még ekkor igen balkánias városban. A bevándorlásnak részben gazdasági, részben – 1849 után vagyunk – politikai okai voltak. Amikor már számottevő magyarság élt a fővárosban, a rendőrparancsnok kötelezővé tette az idegenek bejelentését, ez a rendelet azután még hosszú ideig érvényben volt. De ki tartotta számon név szerint az Erdélyből bevándorolt munkakeresőket, akik másoknál álltak szolgálatban? Így aztán ne is keressük Dancs Mária nyomát valamiféle lajstromban.

Bukarest (az „öröm városa” – szójáték, utalás a főváros nevére alaki hasonlóság alapján, az ’öröm’ jelentésű román bucurie szóra) kezdetben vajon mit jelentett a fiatal lánynak, több szorongást, alkalmazkodási kényszert? Örömet aligha. A város ekkoriban zajos hangyaboly volt, az üzletek estig tartottak nyitva, az árusok nagy hangon kínálták portékáikat, a kintornások éneke keveredett a nemzeti gárda sípjainak, trombitáinak hangjával, katonák masíroztak fel s alá, konflisok trap­poltak utasaikkal, fuvarosok kiabáltak, marhacsordák tűrték lomhán a hajcsárok ostorcsapásait. Vasárnaponként a város cselédei és az iparosok összegyűltek a közkedvelt Cişmigiu parkban, iparoslegények kerülgették a lányokat, de kalandra vágyó katonák is itt találtak társaságra. A magyar cselédek vasárnaponként a Szent György téren gyűltek össze inkább, közel a Baraţia templomhoz. Ez időben még az elején vagyunk a „Regátba” beáramló magyar munkaerő jelenlétének a fejlődő Bukarestben, de már ekkor igyekszik a jelen levő református és római katolikus egyház nemzeti és felekezeti közösséggé formálni a már ott élő magyarokat. Ha tanult is Dancs Mária némi történelmet az iskolában, bizonyára elfelejtette, hogy a bukaresti magyarok református egyházát régen a híres Bercsényi Miklós kuruc generális ott letelepedett katonái alapították. A város Berceni negyede bizony a magyar generális nevét őrzi. Mária Bukarestről annyit tudott, hogy ott lakik a románok királya, az 1866 után megkoronázott, német anyanyelvű I. Károly1.




Nicolae Grigorescu emlékháza a Prahova megyei Câmpinán. A szerző felvétele

Mária tehát útra készülődött, szomorú szívvel és félelemmel, még elbúcsúznia se volt kitől, szülei már nem éltek. Édesapja, Dancs Gábor 1875-ben halt meg, ekkor Mária csak tízéves volt, édesanyja, Ördög Zsuzsanna alig egy éve, 1883-ban. A székely kisnemes eredetű család semmilyen birtokkal nem rendelkezett, az egymás után született gyermekeket nehezen tudták eltartani. Sorban haltak meg kisgyermekként a Mária testvérei, Gábor, Rozália, a felnőttkort csak Mária, Ráchel és a féltestvérük, Lizi érte meg. Itt állt Mária egyedül, tizennyolc évesen, és arra készült, hogy szolgálatba álljon valamelyik gazdag bojár vagy polgár házánál. A nyelvet, melyet Bukarestben beszélnek, ő nem ismerte, románul honnan is tudott volna, hiszen eddigi életében még a faluját se igen hagyta el. Csak azt tudta, ha dolgos, szorgalmas, becsületes, ahogy eddig is, akkor nem érheti baj. Kicsi pénzecskéjét kendőbe kötötte, Sepsiszentgyörgyig talán gyalog is elindult volna, ha nem akad egy vásározó szekér, mely egészen az állomásig vitte. Vonat volt már Brassóig, beszélt olyanokkal, akik ültek már rajta, szerencse, hogy már 1881-ben megépült a sín egészen a szászok városáig, ahol eddig még nem is járt. És onnan hogyan tovább? Jó emberek mondták neki, hogy lehet tovább is, egészen Predealig vonattal utazni, ott van a határ Magyarország és az ismeretlen Románia között. Alighanem a kicsi pénzecskéje is elfogy addig, vonatra már nem futja, talán szekérre. De nem szokott ő idegenekkel szóba állni, Kőrösön mindenkit ismert, de kint, a nagyvilágban! Istenem, mi lesz velem idegenben, sóhajtozik. A brassói állomáson megtudta, hogy bizony van tovább vonat, már 1879-től közlekedett Sinaia, Câmpina, Ploieşti után Bukarestbe. Riadozott szegény, mind messzebbre került szülőföldjétől, az ismerős tájtól, idegenek vették körül, idegen nyelven beszéltek. Mennie kell, húgától, nővérétől elszakadni, talán soha nem is tér vissza, mi lesz a sorsa.

Ez időben éppen Bukarestben élt az ismert festő, Nicolae Grigorescu. Hosszabb európai tartózkodás, bécsi, párizsi alkotóévek, utak után érkezett haza nyugodt otthonra vágyva, szemét, meggyengült látását is gyógyítani akarta. Az agglegény festő házába személyzetet keresett, ide szerezte be valaki jóakarója Máriát. A festőnek nem voltak nagy igényei, bár világot járt ember volt, franciául, németül beszélt, elegánsan, a kor divatja szerint öltözött, de életmódja szerény, csak a festés érdekelte.

Grigorescu 1838. május 15-én született egy dél-romániai kis faluban, Pitaruban. A nagyon szegény parasztcsaládban ő volt a sok gyerek között a hatodik. Apja korán meghalt, az anya, Ruxandra kicsi gyermekeivel Bukarestbe költözött nővéréhez, ott keresett megélhetést. Bukarest külvárosában, a Téglásoknak nevezett negyedben (mahalaua Cărămidarilor) telepedtek le. Sok év múlva, barátja, Al. Vlahuţă megírta a festő életrajzát, idézve benne Grigorescu önvallomását: „Anyánk varrással tartott el bennünket, a nővéreim is varrni kezdtek, egyik nagyobb bátyám anyám rokonához állt be, aki templomban dolgozott az ikonfestő mellett segédként. Én ott láttam hatéves koromban ikonokat, nagyon tetszettek.” Tízévesen, 1848-ban Anton Chledek2 ikonfestő inasa lett, moldvai kolostorok festésénél segédkezett. Amikor 1857-ben festőtanulónak Itáliába jelentkezett, bizonyítványok hiányában elutasították, Mihail Kogălniceanu3 fedezte fel, ő segítette, hogy külföldön festészetet tanulhasson. Ruxand­ra gyermekei korán dolgozni kezdtek, iskolát keveset jártak, a híressé vált fia, Nicolae külföldön tanulhatott felismert tehetségének köszönhetően, műveltségét nem egyetemeken, hanem autodidakta módon szerezte. Hozzá érkezett Dancs Mária munkát keresve, hogy szolgálatába álljon.

A kor szokásaival ellentétben a festő magánéletére a diszkréció volt jellemző, a társaság nem pillanthatott be a mú­zsák­hoz, modellekhez főződő kapcsolatába. Bár Grigorescu portréi között sok a férfitanulmány, úgy tűnik, hogy kedvenc modelljei mégis a nők voltak. Észrevette lényükben a költészetet, tekintetükben az álmodozást, a várakozást, a titkot. Dancs Máriát sokáig nézte, tudta, hogy megtalálta a legszebb modellt, akit valaha látott: az ifjúság állott előtte minden szépségével. Mária nem tudta még, hogy gyönyörű arcát, finom megjelenését, lényét adja modellként a festőnek, hagyja, hogy jelmezekbe öltöztesse, hogy akár pásztorfiúként is megörökítse, vagy tulipános ládája előtt büszke parasztlányként ábrázolja, varrogató fiatal nőként, kint a természetben virágok között álmodozva, ezek mind, mind az ő arcai lesznek mindörökre. Mária szép arca, finom vonásai, jellegzetes, törékeny álla, kicsi keze, az ifjúság szépsége sugárzik ezekről a képekről, alkotójának rajongása nemkülönben. A festő se tudta még, az idősödő férfi, hogy az a nő áll előtte, aki élete hátralevő éveiben mellette lesz, szereti, fiút szül neki, gondoskodással veszi körül, betegségében ápolja, mellette lesz a sírig. A barátok, Al. Vlahuţă, Al. Odobescu, V. Alecsandri, M. Kogălniceanu, I. L. Caragiale, akik házában megfordultak, majd megsejtették a titkot, később már tudtak is a kapcsolatukról, háziasszonyként ismerték meg a festő otthonában jelen levő Máriát, talán a festőre való tekintettel még kedvesek is voltak hozzá, mégis… Nem tartották maguk közül valónak, paraszti diszkréciónak nevezték Mária veleszületett tartózkodását, szerénységét. Mária tudatában volt helyzetének, háttérbe húzódva élt a férfi mellett, akit szeretett a huszonhét év korkülönbség ellenére.




Grigorescu egyik festményének részlete az emlékházban.
A szerző felvétele

Nem tudjuk, hogyan teltek a következő évek. A festő egyre sikeresebb lett, sokat utazott, kiállításokon hírnevet szereztek neki a képei. 1886-ban Párizsban megnyitotta első önálló kiállítását, egyben műkereskedését a Boulevard des Italiens-en, a Martin teremben, mely az impresszionista festők kedvenc kiállítóterme is volt. A látogatók tolongtak, nagy volt a siker, mindenki a román festő rendkívüli eredetiségét, ritka virtuozitását emlegette, a sajtó is melegen üdvözölte Grigorescut. Ám a sikerek ellenére, barátai, rajongói legnagyobb csodálkozására még a kiállítás bezárása előtt vásznait hirtelen összecsomagolta, bőröndjeivel vonatra szállt, és meg sem állt Bukarestig. Talán a gyökértelenség érzete, talán az ismert tájak utáni vágyakozás, vagy valami más van a hirtelen elhatározás mögött? Bukarestben az állomáson a jó barát, Al. Vlahuţă várta, de a festő éppen csak köszöntötte, felöltőjét vállára vetve konflis után kiáltott, és elviharzott. Hova, miért olyan sietős? Csak egy dolog lehetett ennyire fontos a férfi számára: hírt kapott, hogy fia született, apa lett. Megszületett Nicolae Grigorescu és Dancs Mária fia, Gheorghe Grigorescu. Őt látjuk háromévesen, 1889-ben egy ceruzarajzon, rajta: Gheorghiţă, Posada, 1889. Grigorescu – a festő kézírásával.

Új élet kezdődött a hármuk számára, Grigorescunak immár családja volt. A fárasztó, zajos bukaresti élet után a festő nyugalomra, csendre vágyott, fiának akart örülni, nevelni akarta, tanítani. 1887-ben Posadára költöztek a fővárosból, hegyek, erdők közelébe a Prahova völgyébe. Posada megerősített vám volt akkoriban Comarnic és Sinaia között, ahol őrszem figyelte a hegyen átkelőket a közeli Predeal felől, az Osztrák–Magyar Monarchia és a királyi Románia között. Itt élt Dancs Mária kisfiával és kedvesével, akihez életét kötötte. A festő keveset dolgozott, járta a természetet, vázlatokat készített, de a vidék klímáját nehezen bírta, látása tovább romlott, pedig már 1884-ben is ezért kereste fel a leghíresebb professzort Párizsban, ám javulás nem mutatkozott. Mária mindent elkövetett, hogy kényelmes otthont teremtsen a korábban sokat vándorolt, otthontalan festőnek.

1891-ben Câmpinára költöztek, a mediterrán klímájú kisvárosba, mely Bukaresthez is közelebb van, fürdőjében talán enyhülést lel Grigorescu is romló egészségére. A brassói úton megvásárolták a szekeresek régi pihenőházát, melyből a festő műtermet varázsolt szinte a saját kezével, mindössze egy kőművessegéd közreműködésével. Aztán 1904-ben házat is épített saját tervei alapján, igazi otthont, melynek földszintjén műtermet rendezett be, és saját házi múzeumában állította ki művészi gyűjteményét. A sors azonban nem engedte, hogy megnyugodjon új otthonában, többször fellépő tüdőgyulladás gyengítette szervezetét. Mária minden gondoskodása ellenére egyre betegebb lett. Bukarestbe már alig járt át, ő lett barátai szemében „a câmpinai Robinson”, érezte, hogy művészi terveit már nem valósíthatja meg. Vendégei csodálták gazdag műgyűjteményét, képei rajongókat vonzottak, íróbarátai gyakran vendégeskedtek házában. Később, a festő halála után írnak is ezekről az élményekről anélkül, hogy a ház asszonyának, Gheorghe anyjának, a festő élettársának, Dancs Máriának a nevét egyszer is megemlítenék. Valószínű, hogy Mária a társasági életben nem vett részt, jó háziasszonyként gondoskodott a vendégek ellátásáról, de távol maradt a társaságtól. Bizonyára a román nyelvet sem beszélte hibátlanul, irodalmi, művészeti kérdésekben nem lehetett járatos. Vagy talán megérezte, hogy egyszerű származása miatt a társaság nem fogadja be, a családban elfoglalt helye sem volt világos, a közvélemény tudta, hogy a festő nem házas.

A Grigorescunál megfordulók, barátai sem nemesi családok tagjai voltak, a jó barát Al. Vlahuţă szegény parasztcsaládból származott, B. Șt. Delavrancea Bukarest egyik külvárosában született, apja pásztor volt, I. L. Caragiale szülei vándorszínészek voltak. Igaz, mindnyájan, Grigorescuval egyetemben tehetségük révén felemelkedtek, koruk ismert íróivá váltak, nem hihetjük, hogy Máriát származása miatt lenézték volna. Vagy talán anyanyelve, vallása volt az elutasítás oka? Sejthetünk bármit, ezekre a kérdésekre válaszolni ma már nem tudunk. Nem tudjuk azt sem, hogyan teltek Máriának a câmpinai évek, kikkel tartott kapcsolatot, ellátogatott-e az elhagyott Csomakőrösre, elvitte-e fiát szülőföldjére, megtanította-e anyjának nyelvére, levelezett-e testvéreivel. Anyagiakban nem szenvedett hiányt, a festő képeit gazdag emberek vásárolták meg. A gyakran betegeskedő festő fiának mondta: „Mire jó már, hogy van miből megélnem, ha már nincs egészségem.”

1907 nyarán harmadik tüdőgyulladása már végzetesnek bizonyult. Orvosa és közeli bizalmasa, barátja dr. Constantin Istrati kiadatlan naplójából, visszaemlékezéseiből tudjuk, hogyan teltek a festő utolsó napjai, órái, milyen gondolatok foglalkoztatták, hogyan akart fiáról és Máriáról gondoskodni. „Grigorescutól jövök, cianotikus, nehezen lélegzik, nehezen és lassan beszél. Ploieşti-ről kihozatta az ügyészt, mert végrendelkezni akar, korábbi tes­ta­men­tumát kiegészíteni. Mondta nekem, hogy meg akar nősülni, és törvényesíteni a fiát. Legyél a násznagyom, mondta. Vidám volt, mosolygott. Mondtam, hogy az engedélyekhez hat-nyolc nap kell, remélem, addig jobban lesz. Ám nem ártana, ha az ügyésszel is közölné házassági szándékát. Kérte, hogy mindezt én foglaljam írásba, ő aláírja. Ez meg is történt. Nővéreinek életjáradékot hagyott, fivérének pénzt, Máriának és fiának nagyobb összeget, de gondolt a tehetséges festő diákok támogatására is. Még temetéséről is rendelkezett: nem kívánta a halottaskocsit, parasztszekéren vigyék koporsóját. Tanácsomra néhány festményét különböző román múzeumokra hagyta” – írja dr. Istrati. Majd így folytatja a július 21-i feljegyzést: „Grigorescu nincs többé. Reggel megkezdődött az agónia, kérték, hozzak papot, aki lelki vigaszt nyújt. Hideg bal kezét felesége melegítette, tekintetét utolsó, befejezetlen képére függesztette. 4 óra 10 perckor lélegzett utoljára.” Nicolae Petraşcu4 1930-ban írt monográfiájában egészíti ki dr. Istrati visszaemlékezését: „Grigorescu ott feküdt egyszerű koporsóban a műteremben, gyermekének anyja feketébe öltözve szomorú arccal mondta el a festő életének utolsó perceit. Szabályos arcú, sötétbarna hajú, fekete szemű asszony, kezei kicsik, a festő képeinek egyik-másik alakjára emlékeztetett, főleg a Tavasz (Primăvara) modelljére, a parasztlányra. Kérdésemre nehezen válaszolt, fájdalmas hangon szólt, fejét az ajtófélfához támasztotta… Egy nappal halála előtt hívatta dr. Istratit, és kérte, hogy segítsen, szeretne összeesküdni az asszonnyal, akivel tizennyolc évet élt együtt.” A festő életének egyik utolsó tanúja tévedett, Dancs Mária nem tizennyolc évet, hanem legalább huszonkét évet élt együtt Grigorescuval, hiszen gyermekük 1886-ban született, és Mária minden valószínűség szerint 1883-tól, de legkésőbb 1885-től a festő házában élt.




Dancs Mária, a festő múzsája, akire feleségeként hivatkozott

A ház, melyben Grigorescu utolsó éveit élte, 1904-ben épült, annak a szerény háznak a helyén, amelyben 1891-től a festő családjával lakott. A szép új ház 1918-ban leégett, a személyes tárgyakat, képeket sikerült kimenteni. Gheorghe Grigorescu újjáépítette apja házát az előző hasonmásaként. Ma ebben az épületben működik Câmpinán a Nicolae Grigorescu Emlékmúzeum. „Itt élt együtt feleségével, Maria Dan­ciuval a festő. 18 évet élt Maria Dan­ciuval, de nem voltak házasok, csak halála előtt egy nappal legalizálta kapcsolatukat, hogy Mária és fia legyenek az örökösei” – mondja egy interjúban Liliana Marin muzeológus. Tegyük hozzá, hogy a házasságlevél mindmáig nem került elő, a câmpinai ortodox templom iratai más templomokéval egyetemben egy moldvai kolostor irattárába kerültek, talán nem is kutathatók. A házasságkötés szándékát viszont a festő az ügyésznek átadott testamentumban megerősítette, minden bizonnyal utóbb ezt fogadták el törvényesnek. A Grigorescuról 2009-ben kiadott monográfiában Máriáról készült két portré alatt is ez áll: A művész felesége, A művész feleségének portréja, mindkettő évszám nélküli. Ám az elsőről a fiatal Dancs Mária tekint ránk, haját ugyanolyan módon megkötött fehér kendő takarja, mint a Varrás közben (Cosând) festményen ábrázolt fiatal lányon látható (szintén évszám nélküli). Ugyanebben a monográfiában olvassuk: „Grigorescu 1907-ben a halálos ágyán elhatározza, hogy legalizálja kapcsolatukat Maria Danciuval, törvényesítve együttélésüket, azért, hogy az asszony kapja meg a neki járó megbecsülést akkor is, amikor már a festő nem lesz életben. Egyes források szerint a törvényesítés az utolsó percben történt meg, mások szerint másnapra halasztották, ám ekkor már túl késő volt. Ránk maradt azonban, mint egy néma vallomás ennek a kapcsolatnak a mély elkötelezettsége, melyet a portrék, a rajzok őriznek, megörökítve egy szelíd és tiszta arcot, mely csak a természetben, a vidéken élő emberek sajátja.”

Dancs Mária további életéről semmit nem tudunk. Fia kezdetben apjától tanult rajzolni, majd Bukarestben képzőművészeti tanulmányokat folytatott Jean Stariadi festő irányítása alatt. Feleségül vette apja barátja, Al. Vlahuţă leányát, Ana Vlahuţăt, négy gyermekük született. Nem lett belőle híres festő, apja zsenialitásának benne nem volt nyoma. Câmpinán élt, kerámiával foglalkozott, csempéket tervezett, ő építtette át apja házát 1954-ben múzeummá. Gyermekei: Nicolae Gheorghe Grigorescu; Dinu Gheorghe Grigorescu (művészeti akadémiát végzett Párizsban, ott is élt); Niculina Gheorghe Grigorescu (1920–1986) Bukarestben tanult, rajztanár lett Câmpinán, 1954 és 1962 között ő volt a Grigorescu-múzeum igazgatója, férje, Gh. Stanciu a városról írott monográfiájában adta ki Istrati doktor néhány emlékfoszlányát Grigorescuról; Ruxandra Gheorghe Grigorescu építész volt, 1982-ben férjével elhagyták Romániát, Párizsban telepedtek le. (Ana Vlahuţă Grigorescu, a festő menye szintén Párizsban fejezte be életét, 1989-ben.)

Nem tudjuk, Dancs Mária együtt élt-e fia családjával, megérte-e unokái megszületését, halálának évét sem ismerjük. Nem tudjuk, hogy megmaradt-e református hitén, vagy a körülményei hatására áttért az ortodox vallásra. Azt azonban tudjuk, hogy unokái ismerték származását, tudták, hogy magyar, hogy Csomakőrösön született, mely az ő idejükben már Kovászna megye volt. 1997 augusztusában Párizsból hazalátogatott Dinu Gheorghe Grigorescu, és húgával, Ruxandrával, valamint sógorával ellátogattak Csomakőrösre, felkeresték Bíró Sándor református tiszteletest, és kérték, hogy az egyházi anyakönyvbe betekinthessenek. Megtalálták, amit kerestek, nagyanyjuk adatait: Dancs Mária, született 1865. december 20-án, szülei Dancs Gábor és Ördög Zsuzsanna, megkereszteltetett a református hitben. Testvérei… Az adatok birtokában Remus Nicolaescuhoz fordultak további információkért. Nicolaescu a Román Akadémia G. Oprescu Művészeti Intézet igazgatója volt. Nem tudjuk, mit tudott eddig is a legnagyobb román festő feleségének, múzsájának származásáról, a hozzáférhető monográfiák erről egy szót sem ejtettek, ő is bizonyosságot akart, mielőtt minderről nyilatkozna. Elkérte tehát a csomakőrösi tiszteletes úrtól Dancs Mária adatait, kiegészítve néhány érdekes kívánsággal: milyen vallásúak voltak a szülők, tudtak-e írni, volt-e vagyonuk, mivel foglalkoztak, Mária meg volt-e keresztelve, és ha igen, melyik templomban. Hozzátette, hogy egy dolgozatot óhajt írni erről a témáról, az adatokra azért van szüksége. A derék lelkész bizonyára válaszolt neki, ám vagy nem írta meg az igazgató úr a dolgozatot, vagy a câmpinai múzeumhoz nem jutott el a híre, és nem olvasták, ugyanis a látogatóknak tartott tárlatvezetés során semmi sem hangzik el Dancs Máriáról, származásáról, szülőföldjéről, anyanyelvéről, leszármazottairól, Párizsban élt unokáiról. E sorok írója néhány évnyi időközzel kétszer látogatott el Câmpinára, kétszer kereste fel a Grigorescu múzeumot, kétszer tette fel a festő múzsájára vonatkozó kérdéseit, kétszer kapott nemleges választ. A festő élettársának, mondjuk bátran feleségének, fia anyjának személyét ma is teljes homály fedi. Nem is beszélve Mária nevéről, hiszen őt Dancs Mária néven anyakönyvezték, ezt a nevet pedig egyetlen monográfiában sem találjuk leírva, ha említik, akkor Maria Danciu néven szerepel. Maga Grigorescu fonetikusan írta a magyar nevet (Danci), Vlahuţă pedig, a barátjáról szóló monográfiájában, le sem írta Mária nevét egyik formában sem.




Grigorescu síremléke a câmpinai temetőben

A már említett, Câmpináról szóló monográfiában olvassuk (Gheorghe Stanciu munkája), hogy a város hűen ápolja híres festőjének emlékét, nyughelye a városi temetőben, a Bobâlna utcában van, sírhelyét ma is sokan látogatják. E sorok írója úgy véli, hogy bizonyára sokan felteszik a kérdést: kit rejt a harmadik, névtelen, jelöletlen sír? A hármas síregyüttes közepén a festő nyughelye látható, rajta neve és születésének, halálának éve. Mellette balra fiáé, rajta szintén a két dátum: 1886–1955. De kit rejt a harmadik nyughely? Ki lehetett még ide eltemetve? Miért kell személyét, nevét rejtegetni? Az ortodox egyház a halottak napját nem ünnepli, de szokás Câmpinán, tudjuk meg Stanciu úr írásából, hogy húsvétkor ellátogatnak a temetőbe, megemlékeznek halottaikról, virágot visznek. Mit gondolnak a kegyelettel emlékezők, kinek a sírjára teszik le virágaikat? Megannyi kérdés, melyekre nincs válasz.

Ha Dancs Mária nevét nem, arcát, alakját, sugárzó szépségét, fiatalságát, tekintetéből áradó lelki gazdagságát megőrizték a legnagyobb román festő halhatatlan alkotásai, melyek előtt sok százezren álltak és állnak találgatva, ki lehetett a festő múzsája, ki lehetett ez a lelkének oly kedves nő. Máriát így őrzi számunkra a művészet ma is.

Fenti írás hipotéziseket és tényeket egyaránt tartalmaz, dr. Nagy Lajos forrásként felhasznált két írásának továbbgondolásaként Dancs Mária elképzelt életéről (S. B. É.).

Jegyzetek

1 I. Károly, eredeti nevén Karl Friedrich Zephyrinus Ludwig von Hohenzollern-Sigmaringen német herceg volt, 1866-ban Románia fejedelemmé választották, 1881-ben pedig királlyá koronázták.

2 Anton Chladek (Elemér, 1794 – Bukarest, 1882), a Vajdaságban született cseh festő Budapesten és Bécsben tanult. Templomi freskókat, arcképeket és miniatúrákat festett biedermeier stílusban. Nicolae Grigorescu első tanára volt.

3 Mihail Kogălniceanu (1817–1891) román történész, író, újságíró, politikus. Fontos szerepet játszott a román fejedelemségek egyesítésében. Egy ideig miniszterelnök volt, majd külügyminiszter is.

4 Nicolae Petrașcu (1859–1944) román diplomata, író, publicista, történész és műkritikus.

Felhasznált irodalom

Alin Ciupală – Şerban Băleanu: Istorisiri de pe plaiuri câmpinene. Editura Premier, Ploiești, 2013.

Vasile Florea et al.: Pictura Românescă în imagini. Meridiane, București, 1970.

Gáll Ervin: A „magyar” Bukarest, avagy bukaresti magyarok. Székelyföld, 2014. június.

Hencz Hilda: A magyar Bukarest. Magyar Napló, Budapest, 2016.

Dr. Constantin Istrati kiadatlan naplója Gheorghe Stanciu közlésében (másolat).

Dr. Nagy Lajos: Ki volt Nicolae Grigorescu titokzatos modellje, élettársa, felesége? Székelyföld, 2014. október.

Dr. Nagy Lajos: Nagy román festőművész a csomakőrösi családfán. Háromszék, 2014. október 4.ű

Viaţa și opera lui Grigorescu. Adevărul, București (Pictori de Geniu), 2009.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

A tövisi előnevű báró Bálintitt (más helyeken Bálintith) család állítólag 1349-ig tudja visszavezetni családfáját. Nagy Iván szerint a 16. század elején telepedtek át Erdélybe, utódaik mind ott élő, híres családok gyermekeivel házasodtak össze. A két utóbbi leltár biztosan a családapa, Zsigmond nevéhez köthetők. Magáról a családról nagyon kevés adat maradt fönn. Azokat az elemeket, amelyek jelen íráshoz tartoznak, természetesen igyekeztünk összegyűjteni.

A 19. század második felében a szamosvölgyi vasút megépítésének lehetősége fontos célkitűzése volt Szolnok-Doboka vármegye érdekvédelmi szerveinek. Az ügy hosszú ideig elhúzódott, ugyanis a pályát fővonalként akarták kiépíteni, de nem volt hozzá elég pénzügyi alap. A megoldás végül Szolnok-Doboka vármegye főispánjának, báró Bánffy Dezső a fejéből pattant ki, ugyanis javaslatára mellékvonal jellegű pálya építése mellett döntöttek, így dolgozták ki az előtanulmányokat, illetve terveket, és így kérték az engedélyeztetését is. 

Az 1841-ben beindult Magyar Orvosok és Természetvizsgálók vándorgyűlési mozgalma Pesten (I., II. gyűlés), Besztercebányán (ma: Banská Bystrica, Szlovákia) tartott III. összejövetelük után 1843 nyarán, Temesváron tartották IV. vándor-, azaz nagygyűlésüket. A mozgalom történetének mindmáig legmegbízhatóbb áttekintése a budapesti Orvostörténeti Közlemények hasábjain jelent meg 1969-ben.

Szilágyi Andrást 1956. december végén legációba1 küldték a karácsonyi ünnepek idejére, a távoli Háromszékre, Papolcra a bűnbánati hétre. Brassón át Barátosra érkezett vonattal, és mivel szekér nem várta az állomáson, városi öltözetben gyalogolt el a havas országúton. Czegő V. András lelkész fogadta, és kérte, hogy egyéb tennivalói miatt vállalja át az ő feladatait is erre az időre. Szilágyi András bűnbánati prédikációi alkalmával az 1956-os magyarországi eseményekről is beszélt, a szabadságharcról, a lelkesedésről, az összeomlásról, a megtorlásokról. Nem is sejtette, hogy a gyülekezetben is lehetnek „téglák”. 

Idén emlékezünk meg Pákei Lajos építész százhetvenedik születésnapjáról, s mivel építészként, főmérnökként, iparmúzeumi igazgatóként, előadóként, műemléki értékek közvetítőjeként oly sokat köszönhetünk neki, emlékezni is csak ünnepelve tudunk. A szakipari képzéssel kapcsolatos felvetései mai napig érvényesek, hiszen a mesterségbeli tudásnak, az iparos szorgalomnak, lelkiismeretességnek, s mindezek alapján a mesterember társadalmi megbecsülésének ma is híján vagyunk – az alábbi sorokban is kiáll ezek mindenkori szükségszerűsége mellett. Legyen hát ez az „ünnepi beszéd” Pákei Lajos születésnapi köszöntője.

Szilágyi András 1956-ban érettségizett Nagyenyeden. Már akkor tudta, hogy nem lesz könnyű szigetként megmaradni magyarnak, főleg hogy egy kis, mindenből kirekesztett sziget tagjaként élt addig is. Büntetett előéletű, elítélt apával az egyetemekre nem is pályázhatott a református kollégiumokat megjárt, művelt, olvasott fiú, akinek nagyapja a medgyesi református templom harangjának öntéséhez gyűjtött adományt a legszigorúbb időkben a maroknyi gyülekezettől. Az unoka megtalálta az egyetlen helyet, ahova ezzel a múlttal is fogadták, és ő jelesen meg is felelt ennek a bizalomnak. Felvették a kolozsvári református teológiára, ahol barátokra lelt.

Szexualitást és vallást egy címben, még inkább egy tanulmányban említeni sokak számára meghökkentő, netán egyenesen megdöbbentő lehet. Ez azonban abból adódik, hogy az európai kollektív mentalitásban a két fogalom a kereszténység felvételével élesen elkülönült, így számunkra a hétköznapi, vulgáris, bohém, laikus, hedonista és materiális világ sajátosságaként értelmezett szexualitást nehéz egy térbe hozni a szakralitással, isteni ágenciával azonosított vallásossággal. A két fogalomnak ez az éles elkülönülése és jogi, térbeli és gyakorlati szétválasztása azonban nem minden történeti korban volt ennyire evidens. 

A címben felsorakoztatott három fogalom furcsa társításának közös nevezője egy név: Babos Sándor. A Babos név a békebeli Kolozsvár egyik leggazdagabb polgárának, az órás és ékszerkereskedő Babos Sándornak a Szamos-híd Széchenyi téri sarkán ma is álló palotájának köszönheti fennmaradását a kolozsvári köztudatban. A mai kolozsváriak közül csak kevesen tudják, hogy ki is volt ő, azt pedig még kevesebben, hogy a szintén Babos Sándor nevet viselő fia és unokája milyen sikeres pályát futott be a magyar székesfővárosban.

Napjainkban a múlt kutatása sokak számára nem tűnik vonzó területnek, a régészeti felfedezésekről szóló hírek mégis rendre népszerűvé tudnak válni a nyilvánosságban, és felkeltik a társadalom érdeklődését. A megtalált leletekről gyakran hallunk és sokat olvashatunk, de tudunk-e eleget a régészek munkájáról vagy a szakterület jelenéről is?

Madách Imre korán érő fiatalember volt, gyenge egészsége visszatartotta őt a virtuskodástól, tizennégy évesen már Pesten tanult a jogi akadémián, majd joggyakornok (patvarista) volt. Édesanyja iránt tisztelettel vegyes szeretetet érzett, mindenben meghallgatta tanácsát. Húszévesen már fontos hivatalt töltött be, ügyvéd, majd táblabíró volt Balassagyarmaton, Nógrád vármegyében. A nőkkel nem volt sok szerencséje, barátjával, Szontágh Pállal részt vettek a város társasági életében, Madách azonban halk szavú, visszahúzódó maradt.

Tanári és emberi volta megkülönböztette Killyéni Pétert egy olyan időszakban, amikor az edzők „pofozógépek” hírében álltak. Sohasem idegeskedett, sohasem kiabált: „Nyugodt, csendes ember volt, ritkán emelte fel a hangját, a durvaság nagyon távol állt tőle, ellentétben azokkal, akik naponta leordították a fejünket, vagy szétpofoztak… Tőle tanultuk meg azt, hogy mi is az atlétika”. 

A magyar történelemben, s különösen Erdély múltjában kevés olyan előkelő, magas rangú családot találunk, mint a Rhédeyeké. Királytól származtatják magukat, fejedelmet adtak Erdélynek, s még az angol királyi családdal is rokonságba kerültek.

Az 1848. március 15-i pesti események híre március 19-én ért Enyedre – Gaetano Biasini gyorskocsiutasai hozták a hírt. A kollégium diáksága nyomban megindult, népgyűlést hívtak össze a református vártemplomban, miközben Rákóczi-indulót énekeltek, hatalmas nemzeti színű zászlót bontottak, és felolvasták a Nemzeti dalt. Március 30-án, hatalmas tömeg részvételével megtartották a vártemplomban a Megyei Közgyűlést, majd kimondták Erdély unióját Magyarországgal. A kollégium bezárta kapuit, diáksága beállt nemzetőrnek, a tanárok egy része pedig honvédnek.

A Batthyány család 1398-ban Battyán faluról (ma Szabadbattyán) kapta a nevét. Eredetileg Kővágóörsi volt a nevük, és a Veszprém megyei Felsőörsről származtak. A török uralom idején a család nyugatabbra húzódott, Németújvárra tette át a székhelyét (Güssing, Burgenland), s azontúl a németújvári Batthyány megnevezést használták. A család első grófja Batthyány Ádám volt, aki 1630-ban kapott grófi címet.

„Erdély fővárosában végigsétáló idegen, a patinás, címerekkel ékeskedő, főúri paloták megtekintése után talán csodálkozva áll meg a Szent György-téren díszelgő egyetemi könyvtár hatalmas épülete előtt. Az idegen azonban jólesően veszi tudomásul, hogy a szerencsés elgondolással felépített könyvtár egy cseppet sem képez kirívó ellentétet a régi idők hagyományait híven őrző – Mátyás király szelleméről regélő – ódon város falai között.” E szavakkal jellemezte 1942-ben Csengery János klasszika-filológus professzor lánya, S. Csengery Ilona a kolozsvári Egyetemi Könyvtár palotáját. Az intézmény fennállásának 150., valamint az építési munkálatok befejezésének 115. évfordulója alkalmából érdemes feleleveníteni az első modern erdélyi könyvtár történetét, amely 1990-ben felvette Lucian Blaga nevét.