Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Emlékutazás 2023 őszén a Partiumban (2.)

Szabadszállás református egyházközségének tagjai úgy ünnepelték Petőfi Sándor születésének 200. évfordulóját, hogy végigjárták a Partiumban azokat a településeket, ahol a költő is megfordult. A Művelődésben négy részben közöljük az emlékútról készült beszámolót.

Misztótfalu




A Misztótfalusi Kis Miklós-emlékszoba részlete

Misztótfalu előtt érintjük Szinérváralját, amelynek vára a 15. században épült. A Báthoriak voltak a térség urai, de János Zsigmond erdélyi fejedelem, aki ellenfelének tekintette a Báthoriakat, leromboltatta a várat. Itt született Sylvester János (1504–1551, eredeti nevén Erdősi János) humanista tudós, az Újszövetség első magyar fordítója, az ő műve az első magyar nyelvtankönyv is, amely 1541-ben jelent meg. Újszigeten nyomtatták ki Nádasdy Tamás támogatásával.

Tótfalusi Kis Miklós magyar nyomdász, betűmetsző 1650-ben született Misztótfaluban, 1702-ben halt meg Kolozsváron. Nagybányán járt iskolába, majd 1666-ban Nagyenyedre került. Innen küldték Amsterdamba mesterséget tanulni, célja a könyvnyomtatás elterjesztése volt Erdélyben. Még ott adta ki 1686-ban a magyar nyelvű Bibliát, saját költségén, de 1690-ben már Kolozsváron találjuk, ahol nyomdát alapított, könyveket adott ki, ő adta ki az első magyar nyelvű szakácskönyvet is, amelyben 213 receptet közölt. Saját tervezésű betűkészletet használt, a firenzei herceg Cosimo de Medici tőle rendelte nyomdájának betűkészletét, de készített héber, görög, grúz, örmény betűkészletet is nyomdai kiadványaihoz, illetve megrendelésre. Európai hírű betűmetsző és nyomdász volt. Ő volt Kolozsváron a református egyház nyomdájának kezelője, a latin helyett magyarra szerette volna cserélni az oktatás nyelvét. 1698-ban Mentség című könyvét megírva védekezett a támadások ellen, a zsinat arra kényszerítette, hogy az enyedi vártemplomban vonja vissza minden haladást célzó tervét, nézetét. Halála után nem sokkal már emléktáblát emeltek az enyedi templomban az emlékére. Sírja a kolozsvári Házsongárdi temetőben van. (Róla szól Németh László Eklézsia-megkövetés című drámája, 1946-ból.) Szülőfalujában múzeum őrzi emlékét, a helyi református templom melletti, 17. században épült régi parókia épületében.

Koltó

„Hol van Koltó?” – kérdezte Arany János, amikor 1847. szeptember 7-én útnak indította levelét Nagyszalontáról, hogy üdvözölje a mézesheteire ide visszavonult költőtársát. Ő még úgy vélte, hogy „valahol Isten háta megett” van, de mi már tudjuk, hogy egyre növekvő hírneve beírta Koltót az irodalomtörténet megszentelt helységei közé. Nevét fogalommá tette Petőfi ottléte, beteljesült boldogsága. De ott élt Teleki Sándor – Victor Hugo, Garibaldi, Bem barátja –, vendégként megfordult ott Liszt Ferenc és Jókai Mór is.




Misztótfalusi Kis Miklós szobra

Teleki Sándor barátsága Liszt Ferenccel több eseményt is felölel. 1846-ban koltói vendégeskedése után Liszt Kolozsváron koncertezett, Teleki az esti bankettre ide is elhozatta Máramaros­szigetről Pócsi Lacit és bandáját, hogy Liszt ismét hallgassa az igazi virtuóz cigányzenét. Majd később, de ez már 1877-ben történt, hogy Teleki a Hölgyfutárban megírta egy cikkében a kolozsvári mulatozást. Két évvel később 1879-ben Liszt újra Kolozsváron koncertezett, ekkor olvasta el a cikket. Válaszul a Magyar rohamindulót ajánlotta neki: „Méltóságos gróf Teleki Sándornak barátilag ajánlom…”; majd ezt írja: „Hát Pócsi Laci ad-e még mindig kardvágásokat nyírettyűjével? Nagyon vágyom rá, hogy huszadik és utolsó rapszódiámat Önnél, Koltón írjam meg, s főleg, hogy ismételhessem csendesen az én régi, nagyon odaadó barátságomat.” Liszt a cigányok zenéjéről írt könyvében Pócsi Laciról is megemlékezik. Teleki mindvégig őrizte Liszt három zeneművének kottáját (Magyar rohaminduló, Második magyar induló és a Lovasdal), amelyeket ajándékba kapott a zeneszerzőtől (Liszt 1886-ban, Teleki 1892-ben halt meg).

Koltó falu a Lápos folyó teraszán helyezkedik el. A kilátást nem zavarja semmi. Teleki Sándor „bejárta egész Európát azért, hogy felfedezze, milyen szép kilátás van a koltói dombról a kis Buba szőke feje felett” – írta Koltó egyik szerelmese. Maga a „vad gróf” ezt írta: „Házam egy kis lejtős magaslaton áll, az előtéren éjszak felől sima nagy térség, zöld rétekkel, és tölgyfa csoportozatokkal. A térséget a Lápos vize kígyózza végig, egy magaslatról egész futása látható, mint Ő (Petőfi) mondá a Szamosról, mint egy odafagyott villám…” Telekinek e hangulatos képét Petőfi Szeptember végén című verse örökítette meg. Cibles, Rozsály, Gutin, Fekete-hegy veszi körül e térséget.

Koltó Máramaros megyében van, magyarok lakta régi település (ma kb. 1300 magyar lakja), a Telekiek birtoka volt. A barokk kastély elődje 1760-ban épült, majd 1821 előtt kissé átalakították. Teleki Sándor, „a vad gróf” 1825-ben vette át a birtok kezelését apjától, Teleki Jánostól. A fiatal Teleki a szabadságharc előestéjén a Kővár-vidék egyik politikai központjává teszi Koltót, ahol nemegyszer találkoznak a vidék politikusai. A gróf olyan népszerű volt a Kővár-vidék lakossága előtt, hogy 1867-ben Nagybánya, Koltó és Szakállas falu lakossága kegyelemért folyamodott a császárhoz, hogy Teleki 18 évi száműzetése után végleg hazatérhessen, és itthon maradhasson. Ez a ragaszkodás mutatkozott meg 1892 májusában is, amikor nagy tömeg kísérte el utolsó útjára az „ezredest” a nevezetes koltói somfa alá, végső nyughelyére. Teleki Sándor 1849-ben, a fegyverletétel után az aradi várbörtönben raboskodott, onnan sikerült megszöknie (e szökés maga is megér egy regényt), Törökországon keresztül Nyugatra menekült, egy ideig Párizsban élt. 1852-ben az osztrák vérbíróság halálra ítélte, távollétében képletesen kivégezték, birtokait elkobozták. 1867. április 3-án kapott amnesztiát. Kétszer nősült, négy gyermeke született: Sándor, László, János és Blanka. 1885-ben átadta Koltót a gyermekeinek, ő Nagybányára költözött, a Zazar partján épült házába, halála előtt Nagybánya díszpolgári címet adott neki. „Ha majd nyugalomra térve / Mi sem bántja majd szívét, / A sokkal hálásb utókor / Tartja fenn dicső nevét” – írta búcsúztatójában Lauka Gusztáv Gróf Teleki Sándornak című versében. 1992 májusában Nagybánya és Koltó népe emléktáblát állított a Zazar-parti ház és a koltói kastély falára.




A nevezetes kőasztal Koltón, talán itt született a Szeptember végén című Petőfi-vers

Petőfivel már az első, nagykárolyi találkozáson, 1846 szeptemberén megkedvelték egymást, druszák voltak és barátok lettek. Teleki azon kevés arisztokraták közé tartozott, akikkel Petőfi lelki rokonságot érzett már az első pillanatban. Koltóra először október végén látogatott el, a sok élmény után ott a koltói ebédlőben olvasta fel Erdélyben című versét, mely a reformkori magyar líra egyik legjelentősebb programverse. Teleki leírja, hogy barátai, a hallgatóság elragadtatva bámult a költőre, a jelen levő cigányprímás, Pócsi Laci ráhúzta a tust a költőt körülvevő barátok éljenzésére.

Koltón összesen 33 vers született, köztük: Kellemetlen őszi reggel, Búsulnak az őszi virágok, Rövidre fogom a kantárszárat, Világosodik a csillagos ég, Gróf Teleki Sándorhoz, Véres napokról álmodom, Egy gondolat bánt engemet – ez utóbbi kettőt a Koltó-közeli Berkeszen, egy kiránduláson írta. Két hetet töltött Koltón, Teleki közben elutazott, a költő sétált, szemlélődött, lovagolt a Lápos mentén (megölelte Pila Anikót, a szép cigánylányt, a pletykát, majd a legendát Jókai is megörökítette az 1870-es években, amikor ő is ellátogatott Koltóra). Idézte Petőfit: „Könnyelműség szárnyát / vállaimra vettem / és a csapodárság / pillangója lettem.” (A későbbi évtizedek irodalma tovább bonyolítja e viszony szálait, egy 1933-ban megjelent és előadott színdarab már azt is tudni véli, hogy e kapcsolatból gyermek született. Még azt is feltételezik, hogy a Szeptember végén című vers ihletője nem Júlia. Mindez olcsó szenzációhajhászás.) Mindeközben Júlia is vívódott, kétségeit naplója tanúsítja, barátnője, Térey Mari továbbította Petőfinek Júlia bizonytalanságát, a szerelmesek egymástól távol, érzelmeik zűrzavarában vergődtek. A november 10-ére összehívott Belső-Szolnok megyei megyegyűlésen elhangzottak Petőfi versei, többek között az Erdélyben, a jelen lévő Teleki Sándor meg elszavalta az Őrült című verset.

Petőfi, összezavarva a szándékosan terjesztett rémhírtől, miszerint Júlia hűtlen, flörtölt egy német katonatiszttel, hirtelen fellángolásában Debrecenben megkérte Prielle Kornélia kezét. A végső pontot a szakításra Júlia apjának híre tette, miszerint Petőfi nősül, elveszi a szép színésznőt. A házasság majdnem sikerült, de elcsúszott egy banánhéjon (egyházi összeférhetetlenség: evangélikus vőlegény, református ara). Ismét Térey Mari közvetített a szerelmesek között, és az már 1847 tavaszán történt, mikor a Reszket a bokor című versre Júlia ezt írta válaszul: „Ezerszer. Júlia”.




Kilátás a Rozsályra a Teleki-kastélyból, szeptemberben
(Még nyílnak a völgyben a kerti virágok...) 

1846 őszén, Koltón új vendége volt a kastélynak, Liszt Ferenc. Teleki ismét áthozatta szekérrel Szigetről Pócsit és zenekarát, a legenda szerint Liszt Ferenc XV. Magyar rapszódiájához felhasználta a Magasan repül a daru, szépen szól dallamát.

Teleki visszaemlékezésében írja: „Van még egy somfám, kertem ékessége, a római szent birodalmi időkből, melynek árnyéka alatt Petőfi délutáni álmait húzta.” A hagyomány szerint a somfa a kuruc időkből való. Ifj. Teleki Mihály, a fejedelem fiatal generálisa említi, hogy 1705. november 19–24-én a fejedelem Kővár várából – ez később Rákoczi-vár néven maradt fenn – Kovásra, Koltó közelébe ment „hálni”. Ennek emlékére ültették a koltóiak a legendát őrző somfát. E somfa alatt írta Petőfi a Szeptember végén című versét. Mindketten, Teleki, a vad gróf és Petőfi, a szabadság felkent papja szabadságharcosok voltak, hittek a nemzet szabadságában, mindketten Bem híveként az utolsókig kitartottak az ügy mellett. Utoljára 1849. július 30-án, Marosvásárhelyen találkoztak, Petőfi halála előtt egy nappal. Az aradi fegyverletétel után Teleki elmenekült a biztos halálos ítélet elől, persze, mint másokat, távollétében huszadmagával jelképesen kivégezték. Teleki Sándor tíz évig volt Párizsban, majd Olaszországban, közeli barátja volt Alexandre Dumas, akit Liszt Ferenc mutatott be a grófnak. Visszatérve hazájába, a kiegyezés után megírta emlékiratait. A kastélyt 1936-ig lakta a Teleki család, később természetesen államosították, 1947-től át is alakították, egy ideig szórakozóhely működött benne, majd a kollektív gazdaság irodái kaptak helyet az épületben, és raktárnak is használták. Ma Teleki–Petőfi Múzeum. A kastélykertben elhelyezett romantikus szobor, mely közadakozásból jött létre 1998-ban, a szolnoki szobrász, Pogány Gábor Benő alkotása. Koltó közelében van Pribékfalva, az is Teleki-birtok, ott tartóztatták le 1851-ben Teleki Blankát menekült honvédek támogatása, segítsége vádjával, ítélték el Pesten várfogságra (Kufstein) hosszú évekre.

Nagybánya

Nagyon régi település, 1142-ben II. Géza szász bányászokat telepített a területre, akkori nevén Asszonypatakára, ami tulajdonképpen a királyné birtoka volt. 1327-től, Károly Róbert idején Zazarbánya néven is említik. A város védőszentje Szent István volt, az ő tiszteletére építették az István-tornyot. A város egyik nevezetessége lett az 1445 és 1468 között épült Szent István-torony, amely egy hatalmas gótikus templom fölött őrködött. A templom eltűnt az időben, a torony maradt mind a 40 m magasságával. A várfal építésére Mátyás adott engedélyt a városnak, majd a törökök robbantották fel 1664-ben, csak a Mészárosok bástyája, a lőportorony maradt a hajdani erődrendszerből, ma is ott áll a piactér sarkán. Híres mester­emberek működtek a városban hajdanán, köztük Ocsovai Dániel fémmetsző (ő készítette Deák Ferenc pecsétnyomóját). 1547-től Kopácsi István prédikátor a reformáció mellé állította a város lakóit, ő alapította a Scola Rivulinát, az ország első középiskoláját, természetesen csak fiúknak. Az iskola 1755-ig működött. 1327-től már volt alsóbb iskolája a városnak. (A Mátyás idejében épített várat is kisajátította a román történelem, egy nemes gesztussal Ștefan cel Marénak tulajdonítja, pedig a torony emelésének idején ő nem volt Erdélyben, és később sem játszott e területen történelmi szerepet.) A színjátszás is hamar megjelent Bányán, 1797-től már fogadták Kolozsvárról a Magyar Jádzó Társaság művészeit, akik magyar és német nyelven adtak itt elő.




Nagybányai utcarészlet, középen az István-torony

1848-ban a város egy emberként állt a nemzeti célok mellett, Kossuthot a város díszpolgárrá avatta, majd Bem is innen indult Kolozsvár bevételére. A kiegyezés után számtalan magánbánya működött, a város kulturális élete fellendült, volt Polgári Olvasókör, Kaszinó Egyesület, kiépült a vasútvonal Szatmár és Dés felé. 1896-ban pedig megjelentek a festők, a város neve bevonult a magyar képzőművészet történetébe. Ekkor alapította meg a Máramarosszigeten született Hollósy Simon a nagybányai festőiskolát, idehozta Bécsből és Münchenből festő tanítványait a szabadban festeni. Egész Európa megismerte általuk a festményekre került nagybányai tájat. 1919-ben jöttek a román katonák, 1940-ben visszatértek a magyar katonák, majd 1944-ben a szovjetek rendezkedtek be. Az 1950-es években, Máramaros megyében a románsággal felduzzasztott város, Nagybánya lett és maradt mindmáig a térség tartományi központja.

A régi főtéren a Felsőbánya felé vezető sarkon áll a hajdani Fekete Sas fogadó, rajta emléktábla, miszerint itt töltötte Petőfi házasságának első éjszakáját. Az utca szemben levő sarkán áll Hunyadi János hajdani lakóháza 1446-ból, mellette Lendvay Márton, a reformkor nagy színészének szülőháza, majd a Degenfeld-ház a 18. századból. A Szentháromság templom 1717-ben épült, a minorita kolostor 1734-ben.

Nagybányán született Németh László író 1901-ben, Tersánszky Józsi Jenő író 1888-ban, 1913-ban Vida Géza szobrász. A Zazar partján áll a Teleki-ház, ma a Magyarok Háza, minden rendezvényük színhelye.

Mit láthatott Petőfi 1847 őszén a Teleki-kastélyból, amikor ezt írta: „Már hó takará el a bérci tetőt”? Valószínű a Gutin (937 m), Kakastaréj (1447 m), Ro­zsály (1307 m) ormait.

Máramarossziget

„Magyar kelet bazárja volt e város, / fajok tanyája, ódon és kies. / Közel az éghez s a magyar határhoz / S a vándorló költőkhöz is szíves” – írta Juhász Gyula Máramarossziget című versében.

Az Iza alsó folyásánál, a Tisza partján épült hajdani település, majd város több ezer éve lakott terület. A középkorban sóbányák, Aknasugatag, Rónaszék a mindenkori magyar királyok fő bevételi forrása, királyi monopólium volt. Ennek köszönhette Sziget, hogy 1352-ben Károly Róbert a szabad királyi városok közé emelte Huszt, Visk, Técső, Hosszúmező mellett. Ezt a kiváltságot Nagy Lajos és az utána következő királyok is megerősítették. A Tiszán leúsztatott fák, a sóval megrakott tutajok bevételt jelentettek a településnek. 1551-ben Közép-Európa első sztrájkja Máramarosban volt, a sóvágó munkások tiltakoztak az embertelen munkakörülmények és a méltatlan javadalmazás ellen. 1524-től Renschi Mátyás vándor prédikátor hirdette az új tant, az egész Máramaros-térség felvette a protestáns vallást. A 16. századtól egyre több zsidó telepedett le a városban, a 19. században Szigeten már öt zsinagóga volt.

A szabadságharc kitörésekor sok tízezer magyar katona állomásozott császári-királyi ezredével a magyar határon kívül, a Habsburg-fennhatóság alatti területeken, tisztjeik zömmel idegen ajkúak voltak. Galíciában állomásozott a 6. Württemberg-huszárezred, a katonák főleg Szatmárból, Beregből, Máramarosból, a Hajdúságból voltak. 1650 ember és 1300 ló tartozott az állományhoz, Mariopolban kapták otthonról a hírt, hogy a Délvidéken a szerbek ölik az őshonos magyarokat. Feletteseiktől kérték, hogy hazatávozhassanak, erre engedélyt nem kaptak, ekkor az egyik, Hajdúságból való őrmester elkezdte szervezni a szökést. 1848. május 28-án elindultak, a tisztek nem akartak velük menni, mert az engedély nélküli eltávozás, a szökés főbenjáró bűn volt, amit hallállal büntettek. Ám az egyik tisztet fogolyként magukkal vitték, ez aztán melléjük állt, végül Aradnál halt hősi halált. Lenkey János főhadnagy csak később értesült a szökésről, a legényei után lovagolt, hogy rávegye őket a visszatérésre. (Maga a magyar hadügyminiszter is elítélte a szökést, a katonai fegyelem ezt nem tűrheti el.) Ezek a huszárok lelkiismeretük parancsára indultak hazafelé, megvédeni az otthoniakat. A legények végül meggyőzték, hogy maradjon velük, és segítsen a hazatérésben. Úgy is lett, pár nap múlva már belovagoltak Máramarosszigetre. A megye hivatalos feliratban kért felmentést a huszárokra a magyar kormánytól. A szigetiek azonban mindezzel nem törődtek, fáklyás felvonulással ünnepelték a huszárokat. Szigetre 168 fő jutott el, a többiek más irányba indultak hazafelé. (Petőfi is megverselte a Lenkey-huszárokat: Lenkey százada címen.) Szigetről az ezred Délvidékre ment, a szerbek ellen, majd a Dunántúlra vezényelték őket 1848 végén. Lenkey ekkor már ezredes volt, majd 1849 augusztusában Világosnál ő is fogságba esett, Aradra vitték. A börtönben elméje elborult, az őrség embertelen módon bánt vele. Bár kimondták rá is a halálos ítéletet, a súlyos beteg embert mégsem „merték” felakasztani. Ápolás nélkül halt meg az aradi várbörtönben 1850-ben. Sírjánál azok a lengyel katonák álltak, akik a cári ezredben szolgáltak, és korábban Lengyelországban együtt lázadtak a lengyel diákokkal a cári elnyomás ellen. Ellenük kivezényelték a Württemberg-huszárokat, parancsnokuk Lenkey volt, de ő nem lövetett a lengyel szabadságharcosok közé. Ezek a katonák Lenkey sírjánál letérdelve imádkoztak a hős tiszt lelki üdvéért. Ő a 17. aradi vértanú. (A tizenhárom vértanúhoz tegyük hozzá 14.-nek br. Ormai Norbertet, akit már augusztusban felakasztottak Aradon, 15.-nek Kazinczy Lajost, akit 29 évesen akasztották fel Aradon 1849. október végén, 16.-nak Ludwig Haukot / Hauk Lajost [1799. Bécs – 1850. Arad] és 17.-nek Lenkey Jánost.) Bátyja, Lenkey Károly szintén várfogságra ítélt rab volt, később szabadult. Lenkey János hamvait 1936-ban hozták haza szülővárosába, Egerbe.

A szigetiek mindent megtettek a szabadságharc idején, hogy a honvédeket segítsék. 1848. december 20-án a Zsibónál aratott győzelem után a téli felszerelés pótlására kérte fel a kormány a honanyákat, kesztyűket kért Máramaros megyétől. Egyik hadsegéde, Szíjártó Antal hozta Szigetre Bem kérését. A védelmi bizottság lefoglalt Szigeten minden posztót, gyapjút, az iparosok szabták, varrták a kesztyűket, a honleányok éjjel-nappal varrták, és december 24-ére elkészült a kért mennyiség. (Szíjártó Antal 1849. június 5-én vette feleségül a zalatnai mészárlások elől megmenekült Téglássy Lujzát, az esküvőn a vőlegény tanúja Petőfi Sándor volt.) Asztalos Sándor honvédelmi ezredes (1823–1857) és Móricz Sándor szabadságharcos honvédtiszt emlékoszlopa ott áll a református templom előtt, 1989 után korábban eltávolított nevüket már visszaírhatták a fekete márványoszlopra.

1944 tavaszán, amikor megkezdődött a zsidóság gettóba zárása Észak-Erdélyben is, Máramarosszigetre gyűjtötték az egész térség zsidóságát. (Szigethez közel 1943-ban volt munkaszolgálatos Radnóti Miklós is.)

Ma Szigeten és környékén román többség él, köztük ruszin kisebbség, magyarság, kevesebben pedig német ajkú cipszerek (felvidéki németek).




Prielle Kornélia karosszéke, melyet hajdani kolozsvári
rajongóitól kapott, és melyre ráhímezték
legsikeresebb szerepeinek nevét

Itt született Leőwey Klára (1821–1897), Teleki Blanka mellett a magyar nőnevelés úttörője, Prielle Kornélia, a reformkor egyik legnagyobb színésznője (Blaha Lujza így írja le 1871-ben a művésznő Vas utcai lakását: „Minden egyes bútordarabhoz Prielle Kornélia művészi pályájának egy-egy emléke fűződik. Javarészt ott kapta vendégfellépései alkalmával vidéken, ahol mindig ünnep volt a megjelenése. Itt van elhelyezve ama díszes karosszék is, melynek támlájába Prielle Kornélia legkiválóbb szerepeit hímezték bele. Itt látható leánykori arcképe is, melyet Barabás Miklós festett. E gyönyörű gyűjtemény hátterét képezi ama tizenkét ezüst- és aranykoszorú, mivel tisztelői hosszú működése alatt kitüntették, és az a sok szalagos babérkoszorú, melyekkel különböző alkalmakkor elárasztották. Emléktárgyainak egy része még a művésznő Vas utcai lakásán van, de ezek is odakerülnek majd a máramarosszigeti Prielle-szobába.”) Hálából még a nagy művésznő életében a máramaros­szigetiek híres szülöttük tiszteletére a várossal átellenben levő – ma Kárpátaljához tartozó – Gyertyánligetben levő üdülő területét Kornélia ligetnek nevezték el. A szülőháza helyén álló ház falán emléktáblát helyeztek el, melyet a kommunizmus idején eltávolítottak. Ám voltak még emlékezők, és e tábla ismét felkerülhetett a kétezres évek elején korábbi helyére.

Ugyancsak Sziget szülötte Hollósy Simon festőművész (1857–1918), a nagybányai festőiskola megteremtője. Itt tanított Juhász Gyula. Innen indult haza Szalontára anyja betegségének hírére a színészettel próbálkozó, még debreceni diák, Arany János.

Itt volt neves tanár Szilágyi István, Arany barátja és mentora. Debrecenben tanulótársak voltak 1841-ig, majd a szalontai gimnáziumban tanártársak 1842–44-ben. Szilágyi jogi, teológiai tanulmányokat végzett, Nagyszalontán a gimnázium igazgatója volt. Bécsben az orvosi egyetemre is beiratkozott, de idejét mégis a levéltári kutatásokra fordította mindaddig, amíg meg nem hívták 1845 szeptemberében Szigetre tanárnak, majd igazgatónak a református gimnáziumba, ahol 51 éven át tanított. Szilágyi Máramarosszigetre kerülése után szorosabb barátság kapcsolta Aranyhoz, levelezés, könyvek küldése, gyakori látogatás Szalontára. Arany László könyvéből (Arany János levelezése barátaival, 1888) tudjuk, hogy az 1846–1847-es nyári iskolai szünetben Szilágyi pár hetet töltött Aranyéknál, Nagyszalontán. Szerepe volt abban, hogy Arany a Kisfaludy Társaság pályázatára megírta a Toldit, és előtte Az elveszett alkotmányt. Arany 1847-es nyári látogatására ezt írja: „Az a két hét nekem ünnepem lesz. Bárcsak összevágna kedves barátom látogatása a Petőfiével.” Petőfi ez időben a Toldihoz gratulálva így írt Aranynak: „Szilágyi Pistával levelezel, ugye?” Arany Szilágyi Istvánhoz fűződő barátságáról írja Petőfinek a Válasz Petőfinek című versében: „Végre kincset leltem, házi boldogságot / és az Iza partján ama hű barátot.” Szilágyi István, a hű barát, 1897. április 12-én halt meg Szigeten.

Sziget gazdag irodalmi múltjához tartozik az is, hogy néhány sikertelen hetet Arany János itt töltött fiatal „tévelygése” idején, a színészettel próbálkozva, odahagyva debreceni iskoláját. Mikor azonban hírét vette édesanyja súlyos betegségének, szívében lelkiismeret-furdalással, hogy öreg szüleit magára hagyta, gyalog indult haza Nagyszalontára, és belenyugodott a felkínált segédjegyzői hivatalba. (Átgyalogolt az Ecsedi-lápon, ezt idézi fel a Toldiban Miklós harca a farkassal.)

Juhász Gyula 1906-ban tett tanári vizsgát Szegeden, ugyanebben az évben kezdte pályafutását a szigeti piarista gimnáziumban. Nem állt tőle távol a piarista oktatási felfogás, hiszen 1899 és 1900 között maga is piarista novícius volt Vácott, ám hamar rájött, hogy szabad szelleme és az életről, szerelemről vallott felfogása miatt nem alkalmas a papi pályára. Szigeten magyar irodalmat és latint tanított, tanítványai kedves, szelíd embernek tartották, de a magányban élő költő rájött, hogy ez az eldugott vidék nincs jó hatással rá. Egyedül sétálgatott az Iza partján, nem volt társasága, örökös fejfájással, depresszióval küzdött. Költői pályája ekkor indult el, 1907-ben Szegeden megjelent első kötete. És akkor jött a megoldás is: 1908-ban áthelyezték helyettes tanárnak a nagyváradi premontrei gimnáziumba. Ott a Holnap irodalmi társaság egyik megalapítója lett, és elkezdődött egész további életére kiható reménytelen szerelme.

Máramarossziget, börtönmúzeum

A romániai római katolikus egyházat a kommunizmus idején megtűrt, de el nem ismert egyházként kezelték. Az államilag elfogadott és támogatott egyház csak az ortodox volt. Az ötvenes évek elején „Minden út a szigeti börtönbe vezetett.” („Omnes viae Sighet carceram decunt.”) 1950 és 1955 között Szigeten 58 egyházi személyt (a börtönben töltött időszak az 58 személy esetében 551 évet és 5 hónapot tett ki), köztük 19 püspököt (6 római katolikus, 10 görögkatolikus püspököt) tartottak itt fogva, továbbá plébánosokat, lelkészeket. Márton Áron és Bogdánffy Szilárd is itt raboskodott. A börtönt „különleges munkatáboroknak” nevezte a hatalom, mert minden további nélkül a büntetés idejét meg is hosszabbíthatták, így voltak a rabok közt olyanok is, akiket még el sem ítéltek. A foglyokat úgy elkülönítették, hogy nem is tudtak egymásról, a börtön egyetlen pontján sem találkozhattak egymással. Elszigetelt világ volt a város közepén. Összesen hetvenen őrizték a létesítményt, egyszerre húsz-harmincan voltak szolgálatban.




A börtönmúzeum belső udvarán az áldozatok emlékműve. Aurel Vlad alkotása

Kérdezhetnénk, miért éppen a szigeti börtönt választották ki erre a célra? A börtönt 1897-ben építették köztörvényes rabok részére. A kommunizmus idején, 1948-tól 16, 17 éves máramarosi diákok, egyetemi hallgatók, a kollektivizálást ellenző földművesek voltak az első elítéltek. Majd a kommunizmus alatt kifejezetten politikai okokból elítélt rabokat tartottak a falai között. Közel volt a szovjet határhoz, ha kellett, azon átszállíthatták őket, messze a szülőhazájuktól. A város messze esett a nagyobb településektől, a hírek nem szivároghattak ki innen. Az épületet az utcán is őrök vigyázták, nem volt szabad az épület mellett elmenni, amikor pedig új rabokat hoztak, lezárták az utcát. Aztán 1950-től a romániai elitet hozták Szigetre. Két csoportot őriztek itt: minisztereket, államtitkárokat, valamilyen már betiltott pártban aktív személyeket, továbbá római és görög katolikus püspököket, papokat, helynököket, kanonokat, szerzeteseket.

A börtön személyzetét gondosan megválogatták, nem iskolázottságuk, tapasztalatuk, hanem a párthűség volt a döntő. Az igazgató egy három elemi osztályt végzett favágó volt egy közeli hegyi faluból. Nyugdíjazása után még évekig Szigeten élt, 84 évesen halt meg azzal a biztos tudattal, hogy jó ügyet szolgált. A rabok a börtönőrök nevét nem ismerték. Néha akadt egy-két jóindulatú őr is. Például, amikor Iuliu Maniu haldoklott. (Hajdan Maniu Gyulának hívták, zilahi diák volt akkoriban, amikor Ady is ott tanult. Jogi karon tanult Kolozsváron magyarul, majd Pesten, utána Bécsben. Trianon után a „Nagy Románia” álom élharcosa lett, három ízben nevezték ki Románia miniszterelnökévé a parasztpárt képviseletében. Az ő nevét viselte 1944 őszén a szovjet hadsereg nyomában haladó fosztogató, gyilkoló Maniu-gárda.) 1947-ben letartóztatták, felesége a Bărăganba került kényszermunkára, ő pedig Szigetre. 1953. február 5-én haldoklott, amikor az őr az egyik püspököt átvitte a cellájába, hogy feladja az utolsó kenetet.

Ugyanakkor volt olyan őr is, aki a püspökök cellájában megtanulta a magyar Miatyánkot. A püspököket már letartóztatásuk előtt megfigyelés alatt tartotta a Securitate, majd kiszemelték őket különböző koncepciós perek fő vádlottainak a szerepére. Olyan ítéletek születtek, amelyeknek semmi alapja nem volt, bizonyíték sem, de azt bármikor kreálhattak. A 82 éves Pácha Ágoston temesvári püspököt 18 évre ítélték. Márton Áront (1896–1980) 1949. június 21-én Gyulafehérvár és Tövis között az országúton tartóztatták le a titkárával együtt. 1951. július 30-án életfogytiglani börtönre ítélték. Zsiláva, Nagyenyed börtönei után Máramarosszigetre vitték, a 45. számú cellába. Ott tizenhárom püspök, pap volt együtt. Márton Áront 1954. május 27-én Bukarestbe szállították át, a Belügyminisztérium egyik fogdájába. Korábban püspökként kétszer is találkozott Petru Grozával, a korábbi miniszterelnökkel, aki akkor a Nagy Nemzetgyűlés Elnökség elnöke volt. Fordulhatott volna hozzá, de Márton Áron elutasította, hogy kegyelmet kérjen. 1955. január 6-án büntetését felfüggesztették, azt mondták, szabad, mehet vissza Gyulafehérvárra. Mindvégig ellenezte, hogy az állam a katolikus egyház ügyeibe beavatkozzon, ebben csak a Szentszék lenne illetékes. Gyulafehérváron hosszú évekig házi őrizetben volt, nem hagyhatta el a püspökség területét.




Emlékpanó az 1956-os forradalomról a börtönmúzeumban

A szigeti börtön három meghatározója az éhség, a hideg és az elszigeteltség volt. A megbüntetett rabokat ablaktalan, „fekete” cellába zárták. „Mi, kommunisták, nem ölünk meg senkit. Megvannak viszont a módszereink arra, hogy rávegyünk, te magad verd a fejed a falba” – mondta a foglyoknak a három elemi osztályt végzett igazgató, Vasile Cioplean. A rabok nem írhattak, nem olvashattak, de ha lehetőség adódott, akkor képezték magukat: előadásokat tartottak egymásnak, vagy idegen nyelvet tanítottak. A külvilágtól elszigetelődtek: nem kaphattak csomagot, senki nem látogathatta őket, a családjukkal sem levelezhettek. A hozzátartozóik nem is tudták, hol vannak bebörtönözve, egyáltalán élnek-e.

Az ételadagot úgy számították ki, hogy a fogoly fokozatosan gyengüljön az éhezéstől. Kemény fizikai munkára is befogták a legyengült, éhező rabokat, zsákoltak, vizet pumpáltak. Betegápolás? A börtönorvos szerint a gyógyszerek szükségtelenek, hagyjuk a természetet dolgozni. Kórházi kezelés nem volt, a panaszra csak ilyen orvosi válasz érkezett: „Hallgasson ide, én itt semmit nem adhatok magának.” A fogvatartottak lassú, de biztos halálra voltak ítélve. Ezzel szemben a börtön igazgatója úgy emlékezett vissza, hogy 3200 kalória naponta, ötszöri étkezés, lekváros, vajas kenyér, tejeskávé, a betegeknek diétás koszt stb.

A romániai börtönök közül a szigetiben volt a legmagasabb az elhalálozási arány. Öt év alatt a rabok 25%-a halt meg. Kezdetben a halottakat éjjel temették el a városi temetőben, de hogy melyikbe, azt nem lehetett tudni. 1952-től a Szegények temetőjébe (a városon kívül volt akkor) szállították a holttesteket, lepedőbe csavarva, jeltelen sírba, a megásott gödör tetején a földet gyeptéglákkal elsimították, hogy nyoma se maradjon. A koporsóra szánt fából a börtön igazgatójának készültek különböző bútorok. Halotti bizonyítványt nem állítottak ki, erre csak 1957-ben került sor, a családtagok sürgetésére. 1955 nyarától a szigeti börtön ismét köztörvényes bűnözők börtöne lett. A politika foglyok rokonai elhunyt családtagjaik után „nyomoztak”, hiszen kellett volna a halotti bizonyítvány. Ezek keltezése is hamis volt, 51 iratból 42-t mind 1957. július 20-ára kelteztek, 9-et pedig augusztus 13-ára. A halálesetek bejelentője fiktív, nem létező személy volt, a halotti bizonyítványban pedig a fogva tartott és Szigeten elhunyt személyeket úgy tüntették fel, mint akik semmiféle iskolai bizonyítvánnyal nem rendelkeztek. A halál helyszíneként a szigeti kórház szerepelt az iratokban.

1955 után megkezdődtek a tárgyalások Románia csatlakozásáról az ENSZ-hez. A genfi egyezmény értelmében Románia amnesztiát hirdetett, ám a szigeti börtönből csak néhány rabot engedtek szabadon. A többieket más börtönökbe vitték, vagy a Bărăgan kényszermunkatáboraiba deportálták. 1977-ben a börtönt bezárták, 1993-ban múzeummá alakították át, ma látogatni lehet. A fő cellasor elején ez áll: „Megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz benneteket.” (János evangéliuma 8,32)

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás