Mi jár együtt az élet szépségének élvezésével, az elmúlás és mulandóság impresszióival, miközben az emberi élet milyensége az őszinte kíváncsiság és túlfokozott figyelem, érdeklődés és memória kérdése is? Szenvedés és áldozat, kitartás és akarat! Ez a lírai és szakmai önvallomás Erdély, Partium, majd Magyarország 20. századából, egy életforma eredménye. A gyógyító orvos életformája, köszönő viszonyban mindvégig behatóbb nexusban, textusban a tényekkel, adatokkal, információkkal, hétköznapi és ünnepi eseményekkel. De az önmagához való viszonyban a meghatározó szerep mindvégig az orvosé, aki nagyon is tudja, hogy a baj fel nem ismerése is baj, írás közben is.
Most, dr. Kiss András írásainak olvasása közben, éppen váradi utcákon járatom tekintetemet, miközben a bennem cikázó gondolatokra, látomásokra is figyelek. Tél van, s a hópelyhek tánca, játéka nem egyéb, mint a szellem felségesen könnyű játéka, s miként kinn, úgy kavarognak bennem is a súlyos gondolatok. A város most szürke és kegyetlen.
Kiss András összetett alakja a 20. századnak, akinél lehetetlen szétválasztani a gyógyászatot és a közéletiséget, a művészet, a költészet imádatát. És nem lehet elengedni az elmúlt évtizedekben rögzült pillanatnyi benyomásokat azért, mert cserébe egy átfogó képet kapnánk. A mondatainak mára már távlata lett, az elmúlt évek, évtizedek pedig többletjelentést adnak a leírt tartalomhoz. Mert az igazságra, őszinte szóra kiéhezett szellemi lényeknek ilyen mondatokra, leírásokra, feljegyzésekre van szükségük, amelyek éppen azt rögzítik hitelesen a megírt valóságról, amit csak egy kivételes, és önmagával is kíméletlen szem láthatott, és amihez egy megnyíló lélek viszonyulhatott. S ennek az emlékkönyvnek mind a négy kötete ilyen, naplójegyzetek, leírások, kiegészítések és pontosítások, ezért nemcsak emlékeztető, de életre keltő könyvek is. Bennük van dr. Kiss András egész élete, nemegyszer furcsa eseteivel, helyzeteivel, melyek ma is viták kereszttüzében állnak. Talán ezért is ragadott tollat, mintegy André Gide megfogalmazásával egyetértve: „Higgyetek azoknak, akik keresik az igazságot, és kételkedjetek azokban, akik bevallottan megtalálták. Vagy akik lemondtak már a kereséséről.”
Kiss András és felesége a hatvanadik házassági évfordulójukon, 2022 márciusában
Kiss András 1989 őszén telepedett át Magyarországra, addig Erdélyben élt. Emlékiratainak első két kötete az erdélyi életéről szól, a harmadik a magyarországi munkájáról és megpróbáltatásairól, a negyedik és az ötödik pedig magyarországi naplófeljegyzéseket tartalmaz. A szerző 1989 decembere előtt hagyta el családjával az országot, azt a létteret, amelybe 1990 után mégsem tért vissza, pedig látszólag megszűntek azok az okok és körülmények, amelyek miatt távozott. Kiss András írása jó olvasmány, ezt nagyon sok összetevője biztosítja. Mint például a semmilyen árnyalást, szerzői önépítést nem tűrő őszinteség. Minden bekezdéséből, oldaláról bizonyítható, megkínlódott krónikás gondolatiság, s ezt a szükségképpen véges létezést a magyar és az erdélyi történelem személyes meghatározottságában éli és rögzíti, szorgosan, részletesen. Mert különbözhetnek a családi és társadalmi mikrokörnyezetek, de egyeznek a történelmi makrotérben.
Dr. Kiss András tehát saját műfajában írja egyszerre alanyi és tárgyilagos történetét, s úgy jelzi egy időben, hogy az eseménytörténet sorozata keretezi a személyiségfejlődés stációit, együtt és egyszerre a sorra kerített kételyeivel együtt. Az idősíkok metszésében tolong mindaz, ami megtörtént. Nem a szerző képzeletéből születő képekkel, de a fogalmi meghatározás rögzített követelményeként. Mert ennek az emlékirat-írásmódnak éppen az az erőssége, hogy a leírt képszerű emlékek valójában fogalmi elemzéseket is adnak.
Ha viszont egy könyv, emlékirat, gondolataival látszatra függetlenül ejti meg olvasóit, abban van valami mindegyre nyugtalanító! Mert meg kell fogalmazni, és le is írni a kényszeredett és nagylelkű elismerést: sok mindent felaprózva közöl, már-már részleteken is túl, és mégis elképzelései oldják meg a leírtakat; ezért teljesítménye kivételes! E kivételesség néhány eleme: a műveltsége, szakmai megalapozottsága, ráadásul nyelvi erejéről sem feledkezhetünk meg. A személyes stílusban pedig jelen van rokonszenves alakja és alkata, amelyek létének értelmétől, szellemétől nem szakítják el a sokféle és végletekig kitartó felaprózást. De lehet, hogy írásstílusa is mindegyre ilyen műveletre csábítja a tollát. És éppen írása ezért eredeti és találékonyan gazdag, a mindennapiság megfogalmazásával életteljes, élethű. Feljegyzéseinél akaratlanul is időznünk és bámulnunk kell. Mintha a madáchi tragédia és az emberi élet sokat vitatott problémáját foglalná tömör képletbe: ember küzdj, és bízva bízzál! S hogy közben legyen mire hivatkoznod, hát itt van minden feljegyezve, megörökítve!
Ezért nem a törékeny egészséget pusztító tehetetlenség krónikája ez az ötkötetnyi könyv. Felmerül egy újabb kérdés: kitől is tanult meg írni dr. Kiss András? Ki biztatta szükségszerűen és kitartóan? Mert a szorosan hozzátartozó eseményeket és fordulatokat nem kell a velük összeforrt gondolatoktól elszakítani, de nem is lehet. A fogékony és lelkiismeretes megfigyelő élményeinek, kudarcainak őszinte leírása van mindvégig jelen, s a látványba menekített értelem bontakozik ki a sorok között. Sohasem a maga fáradtságáról beszélve. Magnó és kamera tökéletes összehangoltsága se lehetne hitelesebb a személyes és tétova váltások, a kitetsző billenésekben felbukkanó kiszolgáltatottság-leírásaiban. A külső és belső világ élethitelű leírásai pedig úgy sűrítik egy kelet-európai, erdélyi léthelyzet tartalmait, hogy a szakmai konfessziót és tiltakozást a kikerülhetetlenséggel ruházza fel, s mindezt nem csupán a látás és emlékezés erejével, hanem érzelmi azonosulással is.
A megfogalmazás is mindvégig személyessé honosít egy igazságot: szándékot készít elő a kultúra és európaiság fogalmainak felfedezéséhez. A kitartó szorgalom a bázis, az archimédészi pont itt minden leírt elem, részlet, s azok tartalma gyűrűzik végig, új és új adatokkal és hullámokkal az öt köteten, nem csoda tehát, ha fölgazdagulva mindig oda tér vissza, ahonnan elindult, s nemegyszer aforisztikus gondolatokban ölt kristálynyi alakot, tartalmat.
Az emlékkötetek szerzőjének négy dédunokája
Az emlékirat mindig a gyógyító érzékenység és elszántság emberi bizonyítéka. Emlékiratot írni a 20. század végén és a 21. elején azt is jelenti, hogy a végleteket és roppant feszültségeket átfogó, összefogó igény és lehetőség metaforáját kell vállalni, hiszen éppen az írás a történelmi érzékenység és ráérzés iskolája. Mert jelenbe sűríteni a történelmet mindig nagy emberi esély is. Dr. Kiss András a kultúra, a civilizáció, az élet és a halál nagy kérdéseiben orvosként és íróként is mindig arról beszél, ami vele és körülötte történt és történik, s mindez önálló világként miként tükröződik benne. Ezek a könyvek nemcsak a vallomások hangján íródtak, hanem a tárgyilagos leírás és a hiteles beszámolók hangján is, amelyeknek mindvégig szabad utat engedett. Teljességükben is töredékes naplóformáival, hiteles leírásaival, részletekig elmenő aprózással rögzíti sokéves tapasztalatát. A kultúra sokféleségének s mégis egyetemességének a mámorával.
Ha valaki meg akarja tudni, hogy mi történt 1945 után több mint ötven éven át Kelet-Európában, Romániában, Erdélyben és Magyarországon azzal az emberrel, aki egy időben orvos és közéleti szerepvállaló, az olvassa el ezeket a köteteket (naplókat, töprengéseket, meditációkat, szinte naprakészen feljegyzett eseményeket, adatokat), és pontosan, de a részletekben el nem veszve megtudhatja!
Teljes időben és teljes térben!
Dr. Kiss Andrást olvasva újra meggyőződtem és erősödtem abban a hitemben, amelyről az életet és halált is megtapasztalt Illyés Gyulával szólva: „Létünkről nem álmot akarunk, hanem tényeket.” Adatokat, információkat, illetékes és megbízható, idézhető, hivatkozásalapot jelentő rögzítéseket. Emlékiratának mind az öt kötetében éppen ezt tette felelősen és következetesen dr. Kiss András is!
Jegyzet
1 Kiss András: Egy váradi orvos visszaemlékezései. I–V. kötet, Nagyvárad, 2012-től.
Felvetődik a kérdés, hogy egy roppant gazdag, vagyonos és híres család tagjáról, esetünkben Bocskay Kláráról lehet-e még valami újat írni. Arról a személyről, aki Erdély egyik legelőkelőbb családjából származott, mégpedig olyanból, amely vajdákat, fejedelmet adott a középkori országrészünknek, és neveik, tevékenységük mind a mai napig a magyar történelemtanításunk része. Hiszen tagjaik életét, sikerekeit és kudarcaikat már több tucatnyi történelemkutató, genealógus, irodalmár részletesen kinyomozta, földolgozta és közzétette. Átolvasva az 1586-ban kelt végrendeletet, rájött e sorok írója, hogy igen, még mindig lehet róla új – igaz, csak apró – emlékeket írni.
Zsigmond a nevezetes Haller családnak azon tagjai közé tartozott, akik nem viseltek semmilyen jelentős politikai-társadalmi, katonai rangot, nem tettek szert hírnévre. Rövid életéhez nem köthető egyetlen híres – akár pozitív, akár negatív – esemény sem. Talán ezért is feledkezett meg a személyéről még a család is, amikor adatokat küldtek a nemesi családfákat összeállító genealógusoknak.
Általános és helytálló a genealógusok ama megfigyelése, hogy ha egy nemesi család férfiágon, azaz magtalanul kihal, akkor a története is előbb-utóbb a homályba vész, a múltja szinte feledésbe merül. (...) Így van ez az erdélyi Sükösd családdal is. Tagjai a maguk korában híres emberek voltak, nagy birtokokkal rendelkeztek, más ismert, jelentős családokkal kerültek házassági kapcsolatba, fejedelmeket és királyokat szolgáltak hűségesen; mégis elfeledte őket az utókor, pedig a Sükösd családról sokan írtak és megemlékeztek, és amit sikerült velük kapcsolatban kikutatni, azt közzétették.
Gyönyörű, verőfényes nyári reggelre ébredt 1944. június 2-án Kolozsvár lakossága. (...) Ezt a viszonylagos csendet azonban kilenc óra körül a légi veszélyt jelző szirénák sikító hangja zavarta meg. Rövid idő múlva félelmetes morajlás, zúgás hallatszott, és a tiszta, kék égbolton amerikai katonai repülőgépek jelentek meg, mint valami „acélmadarak”. Mire az emberek közül sokan ráeszméltek arra, hogy mi fog következni, már elszabadult a pokol. Hullani kezdtek a bombák a városra, és szinte mindent megsemmisítettek, ami az útjukba került.
Az első világháború idején a magyar katonák élelmezése is korszerűbbé vált. Megjelentek a tartósan eltartható élelmiszerek (konzervek, kétszersültek), főzőládákat, mozgókonyhákat és modern tábori sütödéket rendszeresítettek. A katona napi élelemadagja 2 db. kávékonzervből (92 g), 44 dkg marhahúsból, 14 dkg rizsből, kásából, darából, hüvelyesből, pohánkából vagy szárított tésztából, 70 dkg kenyérből, fél liter borból és 36 g dohányból állt.
Néha, amikor nagyon közelről látjuk a halált, ha megsiratunk valakit, aki elmúlt, s akit szívükben hordozunk, akkor megértjük azt a végtelen szerelmet, amellyel a ma művészete csüng az életen. Mikor – akár aranyszárnyakon elénk gurul fehér vagy fekete, élet vagy halál és látjuk, hogy mindnyájan rokonai vagyunk a nagy ismeretlennek, akkor az élet és a hús jogát legjobban tagadó is remegve és kacagva tapogatja végig a testét. Örülve, hogy ő van, ő megmaradt, ő magához szoríthatja, akit szeret, mert ő maga a fény, a világosság, a szerelem, a mindenség, az élet.
A székelykeresztúri múzeumnak van egy csodálatos képeslapgyűjteménye. Ezek közt művészlapok, üdvözlőlapok, más települések képeslapjai is megtalálhatók, de a helytörténet kutatójának a gyűjtemény legértékesebb részét a székelykeresztúri képeslapok jelentik. Mintegy 80 db. képeslapot számlál a keresztúri gyűjtemény, és ehhez még hozzászámolok néhány olyant, amelyek Keresztúr vonzáskörzetéhez tartozó falvakról készültek.
Juhos Mihály 1925. július 26-án született Kolozs megyében, Szék községben. Négy elemi osztályt járt, ez után az iskolából kimaradt, és Kolozsváron szolgalegényként dolgozott. 1943-ban visszatért szülőfalujába, és 1944 őszéig aktívan részt vett a helyi leventemozgalomban. 1944. szeptember 28-án önkéntesként jelentkezett a magyar hadseregbe. 1945 áprilisától 1948 júliusáig orosz fogságban volt. 1949-től 1951-ig két évig román katonaként szolgált, majd egy év kényszermunkára vitték. 1953-tól különböző helyeken dolgozott: a széki tanácsnál volt gazdasági felelős, a helyi szövetkezetnél anyagbeszerző, majd a marosvásárhelyi cukorgyár alkalmazásában termény-, azaz cukorrépabegyűjtő. Ezért a székiektől a „répás” ragadványnevet kapta (Répás Minya). Később egy kolozsvári építőtelepre szegődött el kubikosként, onnan ment nyugdíjba. Két gyermeke van, egy fia és egy lánya. Unokákkal is megáldotta a sors. Békés, szelíd öregség után 2019-ben hunyt el. Az alábbi elbeszélést eredeti szóbeli és írásos vallomások, valamint riportbeszélgetések alapján a széki tévé szerkesztőjeként foglaltam írásba. Mihály bácsi majdnem szó szerint, páratlan szókinccsel mesélte el az emlékeit. Alább közölt írásos vallomását, valamint a 2005-ben készített videofelvételt továbbra is kegyelettel őrzöm.
Erdély több mint száz éves történelmét fogja át néhai Levey Ferenc élete. Hűen tükrözi mindazt, amit a magyarság átélt ebben az időszakban. Erdély több mint száz éves történelmét fogja át néhai Levey Ferenc élete. Hűen tükrözi mindazt, amit a magyarság átélt ebben az időszakban. Levey Ferenc szűk két esztendővel az impériumváltás előtt, 1917. január 14-én született Besztercén, a Levey család harmadik gyermekeként. A román impérium alatt ún. premilitar, azaz katonai előkészítő kiképzésen vett részt, majd hegyivadászként szolgált a román katonaságnál. Megélte Észak-Erdély, beleértve szülővárosa, Beszterce visszacsatolását Magyarországhoz, ezt követően magyar határvadászként teljesített szolgálatot, amikor szovjet hadifogságba esett.
Mivel Tasnádon a vállalkozókedvben nem volt hiány, a 19. század végén és a 20. század elején végül négy újság is napvilágot látott. A siker kulcsa pedig a helyi, aránylag kis számú értelmiség kreatív erejében keresendő. Bár az első három lap élettartalma kérészéletűnek bizonyult, a negyedik több mint egy évtizedig látta el megfelelő híranyaggal a városiasodás útjára lépett Tasnádot. Ezek hasábjain olyan családneveket találunk, mint Nóti, Bíró, Keresztessy, no és Ady, amelyek időközben messze túlszárnyalták az Alföld és dombvidék találkozásánál épült kisváros határát.
Úgy gondolok vissza a múltra, mintha csak ma történt volna. Az első világháború második felében születtem, az elejétől kezdve életem, ifjúságom, tanulmányaim, munkám, katonaságom tele volt érdekes történetekkel, esetekkel. Voltam katonai előkészítőn (premilitar), román hegyi vadász, magyar határvadász és orosz hadifogoly. Hosszú életem során – 94 és fél éves vagyok – bejártam sok helységet, sokféle emberrel találkoztam, mint katona és hadifogoly, jó és rossz emlékeim maradtak. Ezt próbálom kissé rendbe szedni, egybe foglalni, és a mai fiatalság tudomására hozni.
A család kezdetben Békés megyében élt és volt birtokos. A 16. századig az egyes okiratok alapján nem sikerült folyamatos családfát összeállítani, de nevekkel, évszámokkal és birtokhelyekkel igazolható a jelenlétük. Ezek közül említünk néhányat a Hungaricana dokumentumai közül.
A nevezetes zilahi eseményt elsőként 1853-ban ismertette egy újságcikk egy kolozsvári napilapban. Ennek a cikknek az adatait vette át Felházy Károly, aki 1867-ben egy pesti folyóiratban emlékezik meg a svéd uralkodó zilahi tartózkodásáról. Szilágyi Ferenc vitte tovább a téma kutatását, amelyet egy kötetben meg is jelentetett. Ez a munka döntő módon befolyásolta a hagyomány további alakulását. Hogy kinél is szállt meg az uralkodó, az információk teljesen ellentmondóak.
Csupán véletlen lehet, hogy az 1533-ban magyarként bejegyzett első diák épp erdélyi származású volt: Johannes Georgy Honterus4, azaz Honter János György, aki Brassóban született. Előtte már volt Bécs, majd Krakkó diákja is. A második beiratkozott Brenner Márton Besztercéről jött az intézménybe orvostanhallgatónak. A negyedik sorszámú Bogner(us) Péter szintén brassói származású volt.
A második bécsi döntés nemcsak a polgári, politikai életben hozott nagy változásokat, hanem az egyházi, vallási életben is. Egyházszervezeti szempontból a katolikus egyházmegyék, így a szatmári egyházmegye is komoly változások elébe nézett. A háborús idők nehézségei ellenére, a szatmári egyházmegye máramarosszigeti esperesi kerületében fellendült az egyházi élet megszervezése. Már Sheffler János püspökké választása előtt, Pakocs Károly vezetésével zajlott az új plébániák szervezése, azonban székfoglalása után, főleg 1943-ban, kihasználva a plébániaalapítások körül kialakult kedvező helyzetet, Scheffler nagy hangsúlyt fektetett erre. Meglátása szerint az újra egyesített egyházmegyének akkor, legalább 20 új lelkipásztori központra volt szüksége.
A sisunak egy másik történelmi gyökere is van, amely a finnek anyatermészettel ápolt szoros, bensőséges viszonyában keresendő. Egy olyan országról beszélünk, amely az Északi-sarkkörön fekszik, és ahol több mint két hónapon át nem kel fel a nap. A gyéren lakott tájak, az érintetlen vadon, a havas fenyvesek és végtelen tavak messzi világában kompromisszumokat nem ismerő kapcsolat alakul ki ember és természet között. A kemény időjárás megtanította a finneket arra, hogy ne várjanak a következő pillanatig, hanem most cselekedjenek. Míg bennünket a túl hideg vagy a túl meleg gátol meg a cselekvésben, addig ők a „nincs rossz idő, csak rossz ruházat” elvét követve használják ki az élet és évszakok nyújtotta lehetőségeket.
Új hozzászólás