Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

A haza bölcse – Deák Ferenc

„A maga alkotásával nemzetének egy félévszázados, alkotmányos, munkás békekorszakot alapított, mindenkorra rászolgált nemzete hálájára” – Berzeviczy Albert. A Kisfaludy Társaság elnöke nyilatkozott így háromnegyed százada Deák Ferencről.

A magyar szabadelvűek első vezetője a Zala megyei Söjtörön született, 1803. október 17-én, egy vagyonosabbnak számító nemesi családban. Apja halálát követően két idősebb testvére, Antal és Klára veszik magukhoz Kehidára, és ők irányítják neveltetését is. A környékbeli iskolákban tanul, 1813-tól a kanizsai piarista gimnáziumban, ahol megmutatkoznak kivételes szellemi képességei, bámulatos memóriája és szociális érzékenysége is. 1817 és 1821 között a győri jogakadémia hallgatója, itt már érdeklődést tanúsít a politika iránt, a szigorú tiltás ellenére ellátogat a megyei közgyűlésekre. Egyévi Zala megyei gyakornokoskodás után, 1822 novemberében Pesten lett jurátus. Deák jogi pályája felfelé ível, 1823-ban jeles eredménnyel tesz ügyvédi vizsgát, s visszatér szülőföldjére, pesti barátaival élénk levelezést folytat.

Bár Zalából alig mozdul ki, olvasmányai révén mégis európai látókörű műveltséggel vértezte fel magát. Jogi téren a hazai szakkönyvek mellett az érvényes bajor, porosz és osztrák polgári és büntetőtörvénykönyvek, valamint Napóleon törvénykönyvét tanulmányozza. A liberalizmus és felvilágosodás eszméi például a humanizmust és toleranciát hirdető Lessing műveiben kerülnek látókörébe, gazdasági vonatkozásban pedig Adam Smith nézetei ragadják meg. Smith közvetítésével jut el a rousseau-i természetjoghoz, majd Montesquieu-t olvassa, és A törvények szelleme című munkájában kifejtett elveket Magyarországon is alkalmazhatóaknak tartja. A francia filozófus eszménye az abszolutizmust korlátozó alkotmányos monarchia, ahol a hatalmi ágak különválnak.




Deák Ferenc (1803–1876) portréja
az Illustrated London News újság
1876. február 19-i számában megjelent gyászjelentője mellett

Deák 26 évesen már a megye táblabírája, majd 1831-ben lehetősége adódik, hogy politikai pályára lépjen. Megbízást kap egy megyei összegzésre, Zala vármegyének, az országos küldöttség rendszeres munkáira tett észrevételeinek a megfogalmazására. 1833. április 15-én országgyűlési követté választják, s ehhez nagyban hozzájárult a fogalmazvány sikere, illetve ennek megelőző mozzanata, 1832-es alispánná választása. Zalai észrevételeiben használja először Deák Ferenc a közjó és közboldogság fogalmait, érvelését ugyanakkor átszövi a természetjogra (idesorolja a gondolati és szólásszabadságot, személy- és vagyonbiztonsági, valamint tulajdonjogot) való hivatkozás. Óvakodott a gyors, radikális változtatásoktól, inkább barátságos hangnemben társalogva, lassanként kívánta hozzászoktatni politikai ellenfeleit a korábban rettegett új gondolatokhoz. A sajtószabadság bevezetésének igényét például oly módon hozta szóba, hogy elhitesse a reformok ellenzőivel, miszerint e javaslatok nem gyökeres újítások, hanem csupán a fennálló törvények, a rendi alkotmány hiányosságainak „okos és szükséges” kiigazításai.

Kossuth Lajoshoz hasonlóan Deák is újított beszédeivel, azok tartalmával és előadásmódjával egyaránt. A mondandó lényegére koncentrált, szigorú logikát követve, és kerülve mindent, ami felesleges. A radikálisabb javaslatokat rendszerint másnak engedte át, ha egyet is értett velük, mégsem kezdeményezett szinte soha. Beszédeiben is kiváró taktikát alkalmazott, amit később, főleg általános politikájára vonatkozólag, sokan fölróttak neki. Csak a döntőnek ígérkező pillanatokban, a törvények páratlan ismeretére alapozott érvelésével próbálta meggyőzni politikai ellenfeleit. Továbbá kivételes érzéke volt ahhoz, hogy olyan alkukat kössön, amelyek magukban hordozták a továbblépés lehetőségét.

Deák főleg végzettsége terén volt aktív politikai pályafutása idején, így az igazságügyet érintő kérdések foglalkoztatták a legjobban. E téren komoly kihívást jelentett számára Wesselényi Miklós 1835-ös perbe fogása. A kormány akciója éles visszhangot váltott ki az országgyűlésen is, s a későbbiekben egy másik kritikus ellenzékit, Balogh Jánost is hűtlenségi perbe fogják egyik beszéde miatt. Deákék felirattal fordulnak az uralkodóhoz, amelyben ő így fogalmaz: „a szabad szólás oly kétségtelen s elidegeníthetetlen jussa minden embernek, amelyet úgy, mint a gondolkodás szabadságát, a természettől nyerve viszi magával a társaságba (értsd: Parlamentbe), s csak akkor és annyiban lehet annak tilalmáról szólani, ha és amennyiben a positivus törvények által korlátoltatott.”

Az 1839/1840-es pozsonyi diétára Deák Ferenc már nem csupán az ellenzék, hanem az egész országgyűlés vezéregyéniségévé nőtte ki magát, hisz tudjuk, ekkorra Kossuth Lajos, kirakatpere nyomán, már második éve raboskodik. Monoki barátjának kiszabadulását követően s a Pesti Hírlap 1841-es megjelenését látva, Széchenyi István ismételten próbálkozik Deáknak a meggyőzésével egy mérsékelt centrum alakításának a szükségességéről. Széchenyi Deákot szeretné ezen új tömörülés vezéreként látni, de ő Kossuth politikáját támogatja, bár taktikáját kritikai észrevételekkel is illette. Deák tartott az ellenzék megosztásától, ezért igyekezett Széchenyit lebeszélni a Kossuth elleni támadásokról, a Hírlapot a nemzet tulajdonaként emlegetve, „mely minden jónak, szépnek nyitva áll”.

1841 novembere és 1843 márciusa között, a Kossuth–Széchenyi-vitától elvonatkoztatva, Deák rendkívül lényeges tevékenységet fejtett ki Pesten a törvényhozásban, nevéhez fűzhető az új büntetőkódex szinte teljes kidolgozása, s a közigazgatás reformját érintő törvényjavaslatok. Ám javaslatainak leglényegesebb része már az országos választmány szűrőjén sem jutott túl, s a pesszimizmusra amúgy is hajlamos Deák kezdte elveszteni a reményt. Szülőföldjére tér vissza, ahol nem tud teljesen távol maradni a közéletből. A politikai porondra 1845 novemberében tér vissza, amikor is az ellenzék vezetői megteszik az első lépéseket a liberális mozgalom párttá szervezésére. Deák itt kap helyet, a háromtagú vezetői bizottságban. A párt 1847. március 15-i országos konferenciáján fogadják el az ellenzék alapelveit. Május–júniusban Deák Ellenzéki Nyilatkozat név alatt végső formába önti őket, Kossuth tervezetének kritikai élét kihagyásokkal, tömörítésekkel tompította, általánosította, hogy azok az ellenzék egésze számára elfogadhatóak legyenek. Az ellenzék június 6–7-i országos konferenciáján jóváhagyott szöveg legalább annyira tekinthető Deák, mint Kossuth politikai hitvallásának.

Miután a Batthyány-kormány Pestre költözött, Deák is jobbára a hivatalszervezéssel volt elfoglalva, a miniszterelnök bizalmasa és támasza is volt, például a Béccsel folytatott tárgyalások során. Az országban uralkodó állapotok viszont nem szolgálták a szabadelvű normalizálódást. A beígért polgári és büntető törvénykönyvek helyett az ostromállapot bevezetésével és vésztörvényszékek felállításával kellett minisztériumának foglalkoznia. A hatalomra került liberálisok először kerültek olyan ellentmondásos helyzetbe, ahol az egyéni szabadságjogokat bizonyos esetekben ők is kénytelenek az ország érdekében korlátozni. Deák Ferenc így nyilatkozott erről a képviselőházban: kerülhet a haza „olyan körülmények köze, midőn a legszabadabb nép némely polgárilag szabad tetteket nem szabadoknak nyilvánít”.

Batthyány a kibontakozó horvát támadás előestéjén bejelentette kormánya lemondását, vele együtt Deák is távozik, egyszerű képviselőként vesz részt az országgyűlés munkájában.

A szabadságharc idején Deák már nem jutott többé komolyabb politikai szerephez. A fegyvereknek jutott a fő szerep, az ő békés, kiegyenlítő politikájára nem volt többé szükség. Deák kehidai birtokáról buzdította kitartásra Kossuthékat, bár a radikális eszmékkel, különösen a Függetlenségi Nyilatkozattal nem vállalt közösséget. A trónfosztás homlokegyenest ellenkezett az ő államszövetségi koncepciójával, miután meggyőződése volt, hogy Magyarország biztonsága (az orosz veszélytől rettegett) és jövője csak a monarchia keretein belül képzelhető el. 1850 tavaszán a császári hadbíróság felmentette az ellene felhozott vádak alól, főleg azért, mert távol maradt Debrecenből. Ekkoriban történt meg az is, hogy Schmerling, osztrák igazságügy-miniszter, tanácskozásra hívta Bécsbe, de a burkolt ajánlatot Deák így utasította el: „A közelmúlt idők gyászos eseményei után oly állapotok között, melyek még most is uralkodnak, lehetetlenség, hogy én nyilvános ügyekben közreműködhessek”.

1854-ben Pestre költözik. A nyilvános politizálásra nem lát esélyt, ezért látogatóinak azt tanácsolta, hogy legalább a magánéletben és a társasági rendezvényeken őrizzék 1848 emlékét, ápolva a nemzeti hagyományokat és az anyanyelvüket. Deák Ferenc 1855-től tagja volt a Magyar Tudományos Akadémia igazgatótanácsának, szerepet vállalt az Akadémia alapszabályzatának a védelmében, amit a császáriak önkényesen módosítottak.




Erzsébet királyné Deák Ferenc ravatalánál.
Zichy Mihály festménye

Deák a Pesti Napló szerkesztősége számára 1858-ban összefoglalja kivárási taktikájának a lényegét: „Elsősorban az a föladat, hogy a nemzetben ébren tartassék az alkotmányos szabadságért való érzék és lelkesedés...” Az 1861 tavaszán összeülő országgyűlésen Deák már Pest belvárosának képviselőjeként vett részt. Az előző évi Októberi Diplomát és a Februári Pátenst, amelyek az ország önállóságának kérdését taglalták, a törvényhozás elutasította. Vita bontakozott ki arról, hogy miként tudassák ezt az uralkodóval. Deák egy felirat ötletét támogatta, míg a Teleki László mögé sorakozó többség egy határozat megfogalmazását látta hatásosabbnak. Azonban Teleki öngyilkosságát követően a Deák feliratát fogadja el, csekély többséggel, az országgyűlés. Ebből is kimarad viszont Ferenc József trónigényének az elismerése, s erre hivatkozva az uralkodó még csak át sem veszi a feliratot, ezért augusztusban Deák újat terjeszt a képviselőház elé. Ebben még markánsabban jelentkeznek a közjogi követelések, mint első feliratában. Egyezkedő készség is van tehát benne, de ott van ugyanakkor a ragaszkodás Magyarország közjogának törvényes alapelveihez: „Ha tűrni kell, tűrni fog a nemzet, hogy megmentse az utókornak azon alkotmányos szabadságot, melyet őseitől öröklött. Tűrni fog csüggedés nélkül (...), mert amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják; de miről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz s mindig kétséges.” E felirat teljes támogatást kapott a törvényhozásban, Ferenc József válaszképpen feloszlatta az országgyűlést s új kormányzási rendet vezetett be.

Újabb visszalépés, amelyet azonban a nemzetközi helyzet folytán puhatolózások követnek. Ennek konkrét eredménye Deák 1865 februárjában megjelent könyve: Adalék a magyar közjoghoz. Ebben nemcsak jelezte a kiegyezés szándékát, hanem annak tárgyait és határait körvonalazta. Augusz Antal báró udvari megbízottal folytatott tárgyalásain kitartott a jogfolytonosság helyreállítása, valamint a magyar korona területi és politikai integritásának az elismerése mellett.

Az uralkodó decemberre összehívta az országgyűlést, amelynek Deák-párti többsége elkötelezte magát a kiegyezés mellett. Deák részt vett a megalakult bizottságok munkáiban, de a tárgyalásokat inkább már csak elvi szinten irányította, a gyakorlati vezetést Andrássy Gyula grófnak engedve át. Noha Ferenc József felkínálta a kormányfői posztot neki, Andrássyt jelölte miniszterelnöknek, és távol maradt a kiegyezés leglátványosabb közjogi aktusától, a koronázástól is.

Deák tudja, hogy műve nem tekinthető véglegesnek, befejezettnek. 1867. márciusi nyilatkozata: „Nem állítjuk mi, hogy művünk tökéletes. Tudjuk, hogy annak hiányai vannak; de célszerűbbet, mely helyzetünkben gyakorlatilag is kivihető lett volna, készíteni nem tudtunk.” Az emigrációban élő Kossuth, egykori szövetségese Nyílt levelet intéz Deákhoz, amelyet a Magyar Újság is közöl 1867. május 26-án. Kasszandra-levele kemény vádakat tartalmaz: Deák jogfeladó politikája a nemzet halálát jelentheti („nemzetünk a jogfeladások sikamlós meredélyén veszélybe, több mint veszélybe, halálba sodortatik”), a nemzeti önállóság feladásával a jövőt vesztegeti el. A „haza bölcse” nem kíván vitába keveredni vele, válasznyilatkozatában kifejtette: nézeteit senkire sem kívánta ráerőltetni.

Kiegyezés utáni politikai céljait így fogalmazta meg 1868 decemberében: „Programunk nem lehet más, mint azon alaptörvényeknek, melyeket alkottunk, fönntartása mellett továbbfejleszteni az alkotmányos életet, institúcióinkat, és előmozdítani az ország anyagi és szellemi érdekeit, szem előtt tartva mindig a népjogokat és a törvények előtti teljes egyenjogúságot.”

Négy évtizedes politikai pályafutása 1873-ban ér véget, szívbaja s más betegségei elhatalmasodnak rajta, s élete utolsó három évét szobafogságban kényszerül leélni. Megéri még a Szabadelvű Párt (az ő és a Tisza Kálmán pártjának az egyesülése általi) létrejöttét, majd életének 73. évében, 1876. január 28-án elhunyt. Temetését az országgyűlés szervezi meg, az uralkodó nincs ott, viszont február 22-én szentesítette az 1876. évi III. törvénycikket, amely kimondta, hogy „Deák Ferencnek a haza körül hosszú évek során át szerzett érdemei törvénybe iktattassanak”.

Kortársai és az utókor elemzői egyaránt a kiegyezéssel azonosították életművét, így aszerint méltatták és kárhoztatták Deák érdemeit is, hogy miként változott a társadalom kiegyezésről alkotott véleménye.

Bírálói az I. világháború és Trianon után kerültek előtérbe, Deákot és az általa elősegített dualista államberendezkedést vádolták Magyarország 1920 utáni helyzetéért. Németh László például egyoldalú közjogi szemlélettel vádolja, bukásnak tekintve a kiegyezést, míg Bibó István, elismerve Deák szellemi nagyságát, az életművével összefonódott ’67-et hazugságra, fel nem ismert ellentmondásokra épített kiegyezésként értékeli.

Széchenyi pedig, politikai ellenfél voltának ellenére is így nyilatkozik Színpadi titkok című cikkében: „ő azon kevesek egyike, kikkel csak ritkán ajándékozzák meg a magas Istenek az emberi nemet. Volna ő bármely haza szülöttje, s méltán mutatna rá, mint legdrágább kincsére, bármily nemzet. Ily magasra állítom én Deák Ferenc kicsinosodott velejét. (...) Tartalék nélkül hódolok felsőbbségének s üdvözlöm emberi méltóságát.” S néhány bekezdéssel később: „széplelkű férfiú, mint előre tudtam, mert ő is százszorta maga elibe teszi a hazát”.

A méltatások mellé még egy, életére és hitvallására jellemző mondata kívánkozik ide: „Mert nem az a boldog ország, hol legtöbb gazdag ember, hanem az, hol legkevesebb szegény ember vagyon”.

(2003/11)

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás