Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

„A maga alkotásával nemzetének egy félévszázados, alkotmányos, munkás békekorszakot alapított, mindenkorra rászolgált nemzete hálájára” – Berzeviczy Albert. A Kisfaludy Társaság elnöke nyilatkozott így háromnegyed százada Deák Ferencről.

Címlap

„Hol van Koltó?” – kérdezte Arany János, amikor 1847. szeptember 7-én útnak indította levelét Nagyszalontáról, hogy üdvözölje a mézesheteire ide visszavonult költőtársát. Ő még úgy vélte, hogy „valahol Isten háta megett” van, de mi már tudjuk, hogy egyre növekvő hírneve beírta Koltót az irodalomtörténet megszentelt helységei közé. Nevét fogalommá tette Petőfi ottléte, beteljesült boldogsága. De ott élt Teleki Sándor – Victor Hugo, Garibaldi, Bem barátja –, vendégként megfordult ott Liszt Ferenc és Jókai Mór is.

Ha július, akkor Csíkszeredai Régizene Fesztivál. Legalábbis számomra, immár másfél évtizede. Az egykor régizenész feleségem vett rá arra, hogy menjünk el erre a nyár derekán zajló eseményre. Azóta az életem részévé vált: ugyancsak hiányérzettel zártam azt a bizonyos covidos esztendőt, nemcsak a pandémia okozta életmódváltás miatt, hanem azért is, mert az „ebzárlat” miatt nem lehetett júliusban Csíkszék fővárosába utazni. Így az interneten (YouTube – értsd: Jútub) próbáltam pótolni az elmaradt zenei élményt, nosztalgiázni az eseményről.

Az utakon járva az idegen nem érti a jeleket és szimbólumokat, amelyekkel a moldvai csángók körében találkozik. Zavarba jön és bámul, nézelődik, saját tapasztalatából kiindulva próbálja megmagyarázni a helyzetet. Helytelenül vélekedik, mert más kultúrából érkezik. A csángók viselete azt mutatja, hogy ki az illető, honnan származik, melyik faluból, melyik falurészből, sőt azt is lehet tudni, hogy házas-e, vagy sem. Gyászban van-e, vagy éppen most jegyzett el valakit, és készül a menyegzőre.

Szeptember 6-án, szerdán – még a ködös évszak előtt – tartották a Bodosi Dániel. Fény és ritmus című kiállítás megnyitóját a Kolozs Megyei Tanács alárendeltségébe tartozó Kolozsvári Művészeti Múzeum földszinti időszakos kiállítási termeiben. Ez külön öröm mind a család, mind a szakmai közönség számára, hiszen egyrészt az idén nyáron ünnepeltük születésének 110. évfordulóját, másrészt pedig kereken 40 év után festményeinek egy része visszatért Kolozsvárra: ugyanis 1983-ban az akkor már pályája csúcsán álló művész Kántor Lajos felkérésére és szervezésében egyéni tárlattal jelentkezett a Korunk Galériában.

A madárfényképezés a fotóst legjobban igénybe vevő képkészítési módozatok egyike. Elég, ha sorba állítjuk azokat a feltételeket, amelyek elengedhetetlenül szükségesek a sikeres madárfotók megalkotásához: lankadatlan figyelem és vég nélküli türelem, alapos szakmai, madártani és etikai ismeretek elsajátítása, komoly fényképezési gyakorlat és felszerelésünk kimerítő ismerete, fényképezőgépünk és objektívjeink majdnem profi szintje (ami komoly anyagi erőfeszítést és erőnlétet is igényel), segédfelszerelés használata és folyamatos cipelése (...)

A püspöki vizitáció rendszere a keresztény egyházakban már az 5. századtól bevett szokás volt, és ezt a gyakorlatot a reformáció után alakult új egyházak is átvették. Ennek megfelelően a püspök időről időre egyházkörönként ellátogatott a gyülekezetekbe, számba vette azok épületeit, liturgikus felszereléseit, ingó és ingatlan vagyonukat, megvizsgálta a papok, a kántorok és oskolamesterek felkészültségét, erkölcsi magatartását, megismerte az általuk pásztorolt közösség állapotát. Ennek eredményeképpen születtek meg a gyülekezetek előmenetelét szolgáló püspöki intézkedések.

A Kárpát-medencén belül Székelyföld elsősorban a hideg és a mezotermál gyógyvizekben gazdag. Ezen a vidéken nem csupán a vizek, hanem a hely testet és lelket felüdítő ereje is hozzájárul a gyógyuláshoz. Hiszen kit nem indít csodálatra a természet, a táj gazdagsága, az ember tevékenységével áthatott természet szépsége! 

Borrév község és Várfalva között az Aranyos folyó kettévágta a Torockói-hegységet, ezt a sziklaágyban hömpölygő folyószakaszt az Aranyos borrévi áttörése néven emlegetik. Ennek következtében a hegység Aranyoson inneni, azaz az Erdélyi Mezőség peremdombságát alkotó Kolozsvár–Torda vonal felé eső részének sarkantyúszerű nyúlványa különálló egységet képez a Torockói-medencét is magába záró masszívumtól.

A tövisi előnevű báró Bálintitt (más helyeken Bálintith) család állítólag 1349-ig tudja visszavezetni családfáját. Nagy Iván szerint a 16. század elején telepedtek át Erdélybe, utódaik mind ott élő, híres családok gyermekeivel házasodtak össze. A két utóbbi leltár biztosan a családapa, Zsigmond nevéhez köthetők. Magáról a családról nagyon kevés adat maradt fönn. Azokat az elemeket, amelyek jelen íráshoz tartoznak, természetesen igyekeztünk összegyűjteni.

Bárány Terézia és Koppány Attila esetében is talán a »látszó igazság« keresése lehet az a kiindulási pont, amelyre felépül festészetük, hiszen mindketten merítenek a múlt gazdag, mondhatni, szinte végtelen lehetőségeket, variációkat felmutató tárából, ha műveik tematikáját, jel- és jelképrendszerét, üzenetátadó igyekezetét, de akár anyaghasználati, technikai megoldásait, formavilágát egyedi, de mégis nagy vonalakban általánosnak mondható megjelenítését tekintjük. 

A tudatosság fontos része az alkotásnak. Ez alatt azt értem, hogy van egy célom, amit el akarok érni. Ezért dokumentálódom, olvasok a témáról, vázlatokat készítek. A cél lehet egy megrendelés vagy egyéni ötlet, belső késztetés. A munka érlelődésében szerepet játszik az alkotó élete során felhalmozódott tudás. Ez a tudás egyfajta építkezésbe kezd a cél érdekében. 

Kolozsvár városának 1603 előtt nem volt örökösödési szabályzata. Az örökösödési eljárás az idők folyamán kiala­kult szokást követte, erre utal maga az 1603-as szabályzat is, amely megindokolja, hogy miért kellett a régi szokást írásba foglalni: „hogy az minemű rendtartást az marhaszál­lásban és osztás dolgában régtől fogva követtenek, melyet sokan sokfele magyaráztanak ki-ki az ő értelme szerint, mü bizonyos rendbe szedve írásba hadgyuk”. Az 1603-ban keletkezett írott örökösödési szabályzat alapján az örökösö­dési eljárást a város által választott osztóbírák (divisores) folytatták le, akik a szabályzat teljes ismeretében voltak kötelesek eljárni.

A Házsongárd nagyon gazdag feliratos síremlékekben. Érdemes újraérteni a halványuló, kikopott betűk összeolvasásával előálló szavakat, fordulatokat, a különböző nyelvállapot-mintákat, átérezni a búcsúztatás, az áhítat, a feltámadásba vetett bizodalom magával ragadó, tömör, időnként metaforikus kifejezéseit. „Szólalj meg metszett köved által” – olvastuk, és beszélni kezdtek a kövek. Tudós tanárok, papok, orvosok, iparosok üzentek címereikkel, mesterjelvényeikkel, felirataikkal, ki-ki a maga nyelvén. Latin disztichonok, magyar alexandrinusok vagy egyszerű, sokszor ügyetlen mondatok, verssorok közvetítettek mély filozófiai gondolatokat, hitet, a túlvilág bizonyosságát, a haza szolgálatát, szép-szomorú élettörténeteket, az erényes élet dicséretét, mosolyogtató fűzfapoézist. 

A palócok fontos foglalkozási ága volt a méhészet, a pálinka- és a lekvárfőzés, aszalás és halászat. A disznók makkoltatása, félvad tartása volt a jellemző, az igavonásra még a 20. század elején is az ökröket használták. A palócok tudatában ott élnek az ősi hitvilági alakok, népi hiedelmek, babonás képzetek. Ezzel a világgal már az iskolában is találkoztunk, Mikszáth Kálmán A jó palócok című alkotásában.

„Aki Csíkban rajzeszközt, ecsetet vesz a kezébe, nehéz igába hajtja a nyakát. Olyan elődök nyomában vagy éppen ellenében kell a maga útját járnia, mint Nagy István, Nagy Imre, Szász Endre. De szerencséje is lehet az idevalóság, mert olyan kortárs mesterek fogják kézen mindjárt legelején a talentumosnak mutatkozót, mint Gaál András, Márton Árpád, Sövér Elek; olyan avantgárd egyéniség ösztökélheti távoli utakra, idegen tájakra, mint a Somlyóról indult Márkos András. Nemcsak borvizek fakadnak itt, nemcsak pityókát, rozsot, hanem festőket termő is ez az itteni, csíki, gyergyói föld. Nemcsak zord, de színekben, fényekben tobzódó is tud lenni ez a táj..."

Deák Endre halálának 10. évfordulójára, 2022 végén jelent meg Boros Ernő nagykárolyi újságíró, publicista Ostinato című könyve*, a szerzőnek immár harmadik kötete az Otthonom Szatmár megye sorozatban. Talán nem véletlen, hogy helye van ennek a könyvnek ebben a sorozatban. Deák Endre Marosvásárhelyről indult ugyan, de magáénak tekinti őt Nagykároly, mivel 1976-tól 2012-ig a város művelődési életének egyik meghatározó, központi alakjává vált, ahogyan magáénak tekinti őt Szatmár megye és az erdélyi közművelődés is, hiszen fontos zenei mozgalom alapkő letevője volt.

Igen dolgos, mesterségét alapos tudással végző művész és ipariskolai tanár volt, akinek a művészi iparképzés, a dekoratív szobrászat, a fafaragás terén jelentős érdemei vannak. Ezeket az érdemeket persze, aki fel akarja újítani, annak messzire kell visszalapozni a magyar iparművészet annaleseiben. Nekünk Molnár Viktor államtitkár és az elhunyt művész fia, Kupcsay Felicián volt szíves rendelkezésünkre bocsátani adatokat, amelyekből kiviláglik e messze Erdélyben élt, csendes és visszavonult, de hivatását annál lelkesebben felfogó, mesterségét annál teljesebb odaadással végző művészember munkássága.

A tények ismeretében kijelenthetjük: Arany János gyermek- és ifjúkorában Szalonta népének erkölcsi és szellemi arculatát a puritán protestáns erkölcs, nem kevésbé a szokástörvények és a köz­ízlés által szentesített hagyományok határozták meg. A vasárnapok szabad óráit a kétszeri templomozás, a biblia és a kalendárium olvasása, a szomszédolás, a lócán ülők tereferéje töltötte ki. A dolgos hétköznapok eseménytelenségét a vallásos ünnepek, az emberi élet nagy fordulói (keresztelés, lakodalom, temetés) és a kalákajellegű munkaalkalmak (házépítés, szüret, disznótor, tengerihántás, tollfosztás, fonóka) oldották föl, némi változatosságot, derűt vegyítve az egyhangúságba, ugyanakkor kisebb embercsoportokat kovácsolva időleges közösséggé.

Van, aki Petőfi alteregójának tartja Petőfi Sanyit. Talán egyfajta lehetséges és fiktív Petőfi-inkarnációt is megjeleníthet ez a titokzatos regénybeli vándorgyerek, aki mindenkit el tud varázsolni, és Petőfi géniuszát, egyáltalán a géniusz szellemét is megeleveníti – már ha valóban igaz, amit Hamvas Béla állít: „a világot a démonok szűkítik le, és a géniuszok tágítják ki”. Ugyanis a szellem és álom találkozásában visszatérhetünk a teremtett és eredendő szürrealizmusba, a szabadság extázisába, gyermeki énünk, éberlátásunk és feleszméléseink téridejébe is. 

Amennyiben alaposabban betekintünk Páskándi alkotói világába, a műfajok színes kavalkádját fedezhetjük fel. Az egyes műfajok megjelenését követve Cseke Péter ezt a sorrendet jegyezte fel az 1965 és 1973 közötti Utunk-gyűjtemények első átlapozása során: karcolat, regényelemzés, esztétikai értekezés, novella, kritika, líraelmélet, mitológiai játék, vers, vitairat, versmagyarázat, párbeszéd, esztétikai értekezés, geometriai eposz, irodalomtörténeti jegyzet, mesekomédia, drámatörténeti eszmefuttatás, komédia, elbeszélés, irodalmi jegyzet, tudomány-népszerűsítő párbeszéd, tréfás mese.