Csomában 1842 tavaszára érlelődött meg az elhatározás, hogy minden további halogatás nélkül ismét vándorbotot ragadva Lhászába igyekezzen, s az ottani könyvtárban végre beszerezze a magyar őstörténetre vonatkozó, általa oly nagyon áhított adatokat. Tudta, hogy az adott politikai helyzetben Tibet idegenek előli tudatos és teljes elzárkózása, az állandó angol terjeszkedési próbálkozások nem jelentik a legkiválóbb ajánlólevelet, de – bízva saját nyelvtudásában és korábbi zanglai, phuktáli és kanami éveinek buddhista múltjában – azt remélte, hogy a szikkimi király szerzetessé lett fián keresztül megszerezheti az oly hőn áhított beutazási engedélyt.
Címlap

A tövisi előnevű báró Bálintitt (más helyeken Bálintith) család állítólag 1349-ig tudja visszavezetni családfáját. Nagy Iván szerint a 16. század elején telepedtek át Erdélybe, utódaik mind ott élő, híres családok gyermekeivel házasodtak össze. A két utóbbi leltár biztosan a családapa, Zsigmond nevéhez köthetők. Magáról a családról nagyon kevés adat maradt fönn. Azokat az elemeket, amelyek jelen íráshoz tartoznak, természetesen igyekeztünk összegyűjteni.

Bárány Terézia és Koppány Attila esetében is talán a »látszó igazság« keresése lehet az a kiindulási pont, amelyre felépül festészetük, hiszen mindketten merítenek a múlt gazdag, mondhatni, szinte végtelen lehetőségeket, variációkat felmutató tárából, ha műveik tematikáját, jel- és jelképrendszerét, üzenetátadó igyekezetét, de akár anyaghasználati, technikai megoldásait, formavilágát egyedi, de mégis nagy vonalakban általánosnak mondható megjelenítését tekintjük.

A tudatosság fontos része az alkotásnak. Ez alatt azt értem, hogy van egy célom, amit el akarok érni. Ezért dokumentálódom, olvasok a témáról, vázlatokat készítek. A cél lehet egy megrendelés vagy egyéni ötlet, belső késztetés. A munka érlelődésében szerepet játszik az alkotó élete során felhalmozódott tudás. Ez a tudás egyfajta építkezésbe kezd a cél érdekében.

Kolozsvár városának 1603 előtt nem volt örökösödési szabályzata. Az örökösödési eljárás az idők folyamán kialakult szokást követte, erre utal maga az 1603-as szabályzat is, amely megindokolja, hogy miért kellett a régi szokást írásba foglalni: „hogy az minemű rendtartást az marhaszállásban és osztás dolgában régtől fogva követtenek, melyet sokan sokfele magyaráztanak ki-ki az ő értelme szerint, mü bizonyos rendbe szedve írásba hadgyuk”. Az 1603-ban keletkezett írott örökösödési szabályzat alapján az örökösödési eljárást a város által választott osztóbírák (divisores) folytatták le, akik a szabályzat teljes ismeretében voltak kötelesek eljárni.

A Házsongárd nagyon gazdag feliratos síremlékekben. Érdemes újraérteni a halványuló, kikopott betűk összeolvasásával előálló szavakat, fordulatokat, a különböző nyelvállapot-mintákat, átérezni a búcsúztatás, az áhítat, a feltámadásba vetett bizodalom magával ragadó, tömör, időnként metaforikus kifejezéseit. „Szólalj meg metszett köved által” – olvastuk, és beszélni kezdtek a kövek. Tudós tanárok, papok, orvosok, iparosok üzentek címereikkel, mesterjelvényeikkel, felirataikkal, ki-ki a maga nyelvén. Latin disztichonok, magyar alexandrinusok vagy egyszerű, sokszor ügyetlen mondatok, verssorok közvetítettek mély filozófiai gondolatokat, hitet, a túlvilág bizonyosságát, a haza szolgálatát, szép-szomorú élettörténeteket, az erényes élet dicséretét, mosolyogtató fűzfapoézist.

A palócok fontos foglalkozási ága volt a méhészet, a pálinka- és a lekvárfőzés, aszalás és halászat. A disznók makkoltatása, félvad tartása volt a jellemző, az igavonásra még a 20. század elején is az ökröket használták. A palócok tudatában ott élnek az ősi hitvilági alakok, népi hiedelmek, babonás képzetek. Ezzel a világgal már az iskolában is találkoztunk, Mikszáth Kálmán A jó palócok című alkotásában.

„Aki Csíkban rajzeszközt, ecsetet vesz a kezébe, nehéz igába hajtja a nyakát. Olyan elődök nyomában vagy éppen ellenében kell a maga útját járnia, mint Nagy István, Nagy Imre, Szász Endre. De szerencséje is lehet az idevalóság, mert olyan kortárs mesterek fogják kézen mindjárt legelején a talentumosnak mutatkozót, mint Gaál András, Márton Árpád, Sövér Elek; olyan avantgárd egyéniség ösztökélheti távoli utakra, idegen tájakra, mint a Somlyóról indult Márkos András. Nemcsak borvizek fakadnak itt, nemcsak pityókát, rozsot, hanem festőket termő is ez az itteni, csíki, gyergyói föld. Nemcsak zord, de színekben, fényekben tobzódó is tud lenni ez a táj..."

Deák Endre halálának 10. évfordulójára, 2022 végén jelent meg Boros Ernő nagykárolyi újságíró, publicista Ostinato című könyve*, a szerzőnek immár harmadik kötete az Otthonom Szatmár megye sorozatban. Talán nem véletlen, hogy helye van ennek a könyvnek ebben a sorozatban. Deák Endre Marosvásárhelyről indult ugyan, de magáénak tekinti őt Nagykároly, mivel 1976-tól 2012-ig a város művelődési életének egyik meghatározó, központi alakjává vált, ahogyan magáénak tekinti őt Szatmár megye és az erdélyi közművelődés is, hiszen fontos zenei mozgalom alapkő letevője volt.

Igen dolgos, mesterségét alapos tudással végző művész és ipariskolai tanár volt, akinek a művészi iparképzés, a dekoratív szobrászat, a fafaragás terén jelentős érdemei vannak. Ezeket az érdemeket persze, aki fel akarja újítani, annak messzire kell visszalapozni a magyar iparművészet annaleseiben. Nekünk Molnár Viktor államtitkár és az elhunyt művész fia, Kupcsay Felicián volt szíves rendelkezésünkre bocsátani adatokat, amelyekből kiviláglik e messze Erdélyben élt, csendes és visszavonult, de hivatását annál lelkesebben felfogó, mesterségét annál teljesebb odaadással végző művészember munkássága.

A tények ismeretében kijelenthetjük: Arany János gyermek- és ifjúkorában Szalonta népének erkölcsi és szellemi arculatát a puritán protestáns erkölcs, nem kevésbé a szokástörvények és a közízlés által szentesített hagyományok határozták meg. A vasárnapok szabad óráit a kétszeri templomozás, a biblia és a kalendárium olvasása, a szomszédolás, a lócán ülők tereferéje töltötte ki. A dolgos hétköznapok eseménytelenségét a vallásos ünnepek, az emberi élet nagy fordulói (keresztelés, lakodalom, temetés) és a kalákajellegű munkaalkalmak (házépítés, szüret, disznótor, tengerihántás, tollfosztás, fonóka) oldották föl, némi változatosságot, derűt vegyítve az egyhangúságba, ugyanakkor kisebb embercsoportokat kovácsolva időleges közösséggé.

Van, aki Petőfi alteregójának tartja Petőfi Sanyit. Talán egyfajta lehetséges és fiktív Petőfi-inkarnációt is megjeleníthet ez a titokzatos regénybeli vándorgyerek, aki mindenkit el tud varázsolni, és Petőfi géniuszát, egyáltalán a géniusz szellemét is megeleveníti – már ha valóban igaz, amit Hamvas Béla állít: „a világot a démonok szűkítik le, és a géniuszok tágítják ki”. Ugyanis a szellem és álom találkozásában visszatérhetünk a teremtett és eredendő szürrealizmusba, a szabadság extázisába, gyermeki énünk, éberlátásunk és feleszméléseink téridejébe is.

Amennyiben alaposabban betekintünk Páskándi alkotói világába, a műfajok színes kavalkádját fedezhetjük fel. Az egyes műfajok megjelenését követve Cseke Péter ezt a sorrendet jegyezte fel az 1965 és 1973 közötti Utunk-gyűjtemények első átlapozása során: karcolat, regényelemzés, esztétikai értekezés, novella, kritika, líraelmélet, mitológiai játék, vers, vitairat, versmagyarázat, párbeszéd, esztétikai értekezés, geometriai eposz, irodalomtörténeti jegyzet, mesekomédia, drámatörténeti eszmefuttatás, komédia, elbeszélés, irodalmi jegyzet, tudomány-népszerűsítő párbeszéd, tréfás mese.

A 19. század második felében a szamosvölgyi vasút megépítésének lehetősége fontos célkitűzése volt Szolnok-Doboka vármegye érdekvédelmi szerveinek. Az ügy hosszú ideig elhúzódott, ugyanis a pályát fővonalként akarták kiépíteni, de nem volt hozzá elég pénzügyi alap. A megoldás végül Szolnok-Doboka vármegye főispánjának, báró Bánffy Dezső a fejéből pattant ki, ugyanis javaslatára mellékvonal jellegű pálya építése mellett döntöttek, így dolgozták ki az előtanulmányokat, illetve terveket, és így kérték az engedélyeztetését is.

A Tordai Történelmi Múzeum egy új időszakos kiállítással jelentkezett az idei Múzeumok Éjszakáján, amely elsősorban a tordai és járai kerámiát mutatja be. Ezek a központok régóta nevezetesek, a tordaiak a díszedényeikről, a járaiak pedig a főzőedényeik és káposztásfazekaik miatt.

Ha megfelelően szeretnénk megérteni, átérezni és találóan kódolni Radovics János képeit, alaposan meg kell figyelnünk azokat, munkára kell fognunk elménket, és nem szabad az első pillantás benyomására hagyatkoznunk. Ebben segítséget nyújt Radovics János önvallomása is: „a lelkieket tartom lényegesnek a fotók szempontjából.” A „lelki élet témává nőtte ki magát a képanyagban – állítja –, akkor vagyok magam, ha a magányt fotózom”.

Talán minden az iskolaalapítással kezdődött. A 19. század hetvenes és nyolcvanas éveiben az állam és társadalom állandóan buzgólkodott olyan intézmények létesítésén, amelyek az ország nyersanyagainak feldolgozását, valamint a szegényebb sorsúak ipari hajlamainak művelését mozdíthatták elő. Ennek érdekében az ország különböző vidékein ún. háziipari egyesületek alakultak, amelyek az állam támogatásával vagy valamely intézettel kapcsolatosan, de önállóan is a fafaragás meghonosítására létesítettek tanműhelyeket.

A segesvári csata után még harminc évvel is országos megdöbbenést, rengeteg újságcikket, képviselőházi interpellációt idézett elő a hír, hogy Petőfi Sándor nem esett el a végzetes ütközetben, hanem él. Szibériában ólombányában sínylődik. Ezt egy Manasses Dániel nevű ember terjesztette. Azt állította, hogy mint fogoly honvéd, maga is Oroszországban raboskodott, 2775 társával egyetemben. „Ezek közt volt egy Petőfi nevezetű – mondta –, akivel többször személyesen beszéltem.” A vizsgálat rövidesen kiderítette, hogy Manasses sose beszélt Petőfivel, közönséges kalandor; nem fogoly honvédként orosz ólombányában, hanem tolvajlások miatt Nagyváradon raboskodott.

A tarnówi múzeum 1992-ben jelentette meg az egykor nagy sikerű Bem–Petőfi Körkép történetét feldolgozó kis füzetkét, amely a közel száz esztendeje készült nagyszabású történelmi tabló megfestésekor kiadott tájékoztató duktusán haladva foglalja össze a legfontosabb tudnivalókat. A lengyel nyelvű kiadványból a magyar összefoglalót közöljük alább.

Otthon a könyvet kézbe vettem, kiültem vele a bejárati lépcsőre, felütöttem, ahol nyílt. Mindjárt láttam, hogy ez igazán nekem való. Rövid sorokkal rövidebb írások voltak benne, no meg, ha ilyen sokat írt ez a Petőfi, csak akad benne nekem való is. Olvastam az első versből öt-hat sort, majd újra és újra. Ekkor jött nagymamám a kertből, és csodálkozva kérdezte, mit csinálok. Mondtam, Petőfit olvasom. Ne olvassam, ami nekem való, azt majd elolvassa ő nekem meg a húgomnak. Én akarom végigolvasni, feleltem. Minden versből három-négy sort, és eldöntöm, nekem való-e. Próbált erről az „őrültségről” lebeszélni. Mikor látta, hogy eredménytelen, csak annyit mondott: makacs vagy, mint nagyapád.

Petőfi Sándor verseiről már életében közöltek fordításokat, azonban ezeknek száma a halála után jelentősen megnőtt, és a mai napig akad műfordító, aki Petőfi munkáinak idegen nyelvre való átültetésével foglalkozik. Jelen tanulmány Petőfi Sándor műveinek román fordításaiba nyújt egy kis betekintést, különös figyelmet fordítva Nicolae I. Pintilie 1996-ban megjelent Petőfi Sándor: Poezii alese (válogatott versek – szerk. megj.) című munkájába, amely több szempontból is különlegesnek mondható.